A Varázslat Árnyai (HP fanfiction) [Átírás Alatt]

5. A Vonatút

-Gyere, ebben csak ketten ülnek! - kiáltotta nekem Kiara az egyik kabin mellet állva.

Már elindult a vonat mikor a kilencedik kabinból is kimentünk úgy, mivel tele volt. Mikor odaértem Kiarához, ő benyitott és illedelmesen megkérdezte, hogy ülhetünk-e ide. Két lány volt ott, akik összenéztek majd egyszerre rávágták, hogy igen. Mikor elhelyezkedtünk Kiara beszélgetni kezdett velük.

-Ti is elsőévesek vagytok ugye?- nézett a két lányra.

-Engem Elektra Nyx Trembleynek hívnak, de szólítsatok csak Elektrának. Ő pedig mellettem Alice. Alice Watson. És igen mi elsőévesek vagyunk. Titeket, hogy hívnak? - nézett ránk Elektra kíváncsian.

-Az én nevem Tiffany Brown.

-Én pedig Kiara Potter vagyok...

A két lány szeme kitágult és arcukra csodálkozással vegyült izgalom ült ki.

-Az a Kiara Potter? Harry Potter lánya? Albus, James és Lily Potter húga? - bombázta kérdésekkel Alice Kiarát.

-Igen én – kínosan nézett rám Kiara a szemében segítségért könyörögve.

Nem tudom a kérdésem segített-e, de nem értettem, hogy mi olyan ez a nagy felhajtás így megkérdeztem.

-Miért vagytok olyan meglepődöttek?

Azt az arcot, amivel rám nézett Elektra és Alice nem tudom körülírni. A meglepődéstől lefagyva úgy egy tíz másodpercig után végül Elektra megszólalt.

-Te melyik világvégén lévő eldugott lyukból jöttél, hogy nem hallottál a híres Harry Pottertől? Arról az emberről, aki legyőzte Tudjukkit?

-Ki az a Tudjukki? - kérdeztem. A kérdések mostanra úgy felgyülemlettek, hogy nem bírtam tovább valamennyit fel kellett tennem.

-Lányok ő mugliktól jött. Nem tud még a mi világunk nagy részéről – nyugtatta meg Kiara a lányokat -Tudjukki a világon majdnem a legnagyobb hatalmú varázsló volt. Az igazin neve Voldemort, és ne nézzetek így rám – fordul Elektra és Alice megint meglepődött arca felé – Mivel halott nem kell félnünk a nevét, bár, ha élne, akkor se kéne. Apám győzte le őt két barátjával Hermionéval és Ronnal, de ez már rengeteg éve történt.

-Igen viszont Harry, Ron és Hermione azóta a varázsvilág hírességeivé váltak – tette hozzá Alice.

Szerintem Alice és Elektra kicsodálkozták magukat Kiarán és ezután felém fordult Elektra.

-Akkor te mugliszületésű vagy? Én félvérű vagyok... Anyám mugli, apám meg varázsló... - Elektra mondandóját egy büfés kocsi vagy valami olyasmi zavarta meg, mivel éppen most ment el a kabinunk előtt.

-Adhatok valamit kedveskéim? - kérdezte egy eléggé idős asszony, aki a büfés kocsit vezette.

-Figyi, meghívlak titeket – mondta Kiara, majd elővett a zsebéből jó sok varázslópénzt, odament a büfésnénihez és jól bevásárolt.

Kiara mindenből vett én pedig izgatottan néztem az izgalmasabbnál-izgalmasabb édességeket. Mikor odanyúltam az édességkupachoz egy ideig kotorásztam az édességekben, majd egy csokibéka feliratú valamit szedtem ki.

-Ez csokiból készült béka, komolyan? Ugrik is?

-Hát általában egyet ugrik, de mindenki a kártyákat gyűjti. Mindig egy híres boszorkány vagy varázsló van rajta.

Kinyitottam a dobozt, amiből egy csokibéka ugrott ki. Gyorsan elkaptam és kíméletlenül leharaptam a fejét. Megnéztem a kártyát, ami Hermione Granger nevet mutatta.

-Aj, nekem már vagy ötször megvan. Maga Hermione adta nekem az első kártyámat – néztem meg a kezemben tartott kártyát Kiara.

Én örültem, hogy őt kaptam. Elég érdekes hisz Hagrid említette Hermionét, Kiara volt az első, akivel találkoztam és ő ismeri Hermionét, most meg ez a kártya. Bár elkalandozott a gondolatom erről, gyorsan kivertem a fejemből és elbűvölve néztem az ablakból a mellettünk elsuhanó tájat. Jó sokáig nézhettem, ahogy a dombok elsuhannak és lassan besötétedik mivel Alice rázott meg, hogy nemsokára ott vagyunk és öltözzünk a talárunkba. Mire mindannyian átöltöztünk a vonat megállt. A poggyászunkat a vonaton hagytuk, mivel azt külön viszik majd fel az iskolába. Amint kiszálltunk jó barátomat Hagridot láttam meg egy lámpával hadonászva.

-Minden elsős ide hozzám! Sorakozó! - kiáltozta mindenfelé.

A sor vége felé álltunk be és egy szűk, meredek ösvényen elindultak. Már korom sötét volt. Elöl néhányan lámpával világítottak, a többiek pedig legjobb belátásuk szerint meredtek a sötétbe a fényeket követve. Nekem soha nem volt bajom a sötéttel, viszont Alice félt, ezért hozzánk nagyon közel haladt. Ez nem lett volna baj, de mivel mi sem láttunk annyira, rengetegszer léptünk rá egymás talárjára és lábára. Az egészutat végig nevettük és már most tudtam, hogy nem egyszerű emberekkel, hanem barátokkal találkoztam ma. Egy nagy fekete tónál álltunk meg végül. Nem vagyok biztos benne, hogy maga a tó fekete, de ebben a sötétségben inkább nézett ki feketének, mint kéknek. Ott megálltunk egy kicsit és mindenki csak ámult és bámult. Tökéletesen rá lehetett látni a Roxfortra innen. Gyönyörű volt. Magas tornyai majdnem, hogy súrolták az eget. Maga az épület a tó másik oldalán állt és ragyogott a fénytől. Már innen távolról is óriásinak tűnt az épület, de nem ijesztően nagynak, inkább hívogatóan hatott a látvány.

Abban a pillanatban mindent fényesnek és csodálatosnak láttunk. Minden olyan varázslatos volt, olyan gyönyörű. Nem is gondoltunk akkor még arra, hogy egy árnyék mindvégig figyelt és követett minket a sötétben...