Meant to be yours 2

1.

- Apu, nézd mennyi ember!

Mosolyogva fordultam hátra Hikarihoz, aki csodálkozva nézett kifele a kocsi ablakán. Sora lelassított egy piros lámpánál, így kislányunk jobban szemügyre tudta venni az utcán lézengő pár embert. Neki ez már soknak számított. A másik oldalon ülő Kou elszenderedett, de valószínűleg ő nem adott volna ekkora hangot csodálatának, amit a város okozott.

- Nem vagytok nagyon szomorúak, amiért otthagytuk a szigetünket? – kérdeztem.

- Kou igen, ő tegnap este sírt is! – árulta be „kedves" módon ikertestvérét. – De én nem, mert én már nagylány vagyok! Alig várom, hogy iskolába járhassak és egy csomó barátot szerezzek! Ráadásul a Nagyiéknál fogunk lakni, szóval mindennap játszhatok majd Reikoval!

Halvány mosollyal az arcomon hallgattam, ahogy gesztikulálva magyaráz, milyen jó lesz a városban élni. Mindig is tudtam, hogy nem maradhatunk örökre a szigeten. Mi még megoldottuk volna valahogy, de a kicsikkel nem tehettük ezt. Életük első 6 évét így is a civilizációtól elzártan élték le. Iskolába kell járniuk, be kell illeszkedniük a társadalomba. Próbáltuk őket előre felkészíteni, több-kevesebb sikerrel. Hikari nagyon lelkes, ő már izgatottan várja, vele nem lesz baj. Azonban Kou mindig is zárkózottabb volt, neki lehet, hogy túl nagy falat egyszerre ekkora változás.

- Megérkeztünk – zökkentett ki hirtelen Sora a gondolataimból. Előrefordultam, így láttam, ahogy beparkol a ház elé, ami az elmúlt 6 évben semmit sem változott.

- Itt laknak a Nagyiék? – csodálkozott Hikari. – Nekik miért nincs hintaágyuk?

Egy sóhaj kíséretében válaszoltam volna, azonban Hikari már tépte fel a kocsi ajtaját, és a következő pillanatban már az utcán volt. Berontott a kapun, és rohant egyenesen a bejárati ajtóhoz.

- Energikus, mint mindig – motyogtam fáradtan.

- Wataru – simított rá Sora a combomon pihentetett kezemre. – Minden rendben? – nézett rám aggódó szemekkel.

- Igen, azt hiszem – biccentettem egy aprót. – Furcsa lesz újra beleszokni a városi életbe.

- Hidd el, menni fog, mi fél életünket itt éltük le, viszont gondolj a gyerekekre.

- Igen, nekik lesz a legnehezebb – sóhajtottam.

- Bármikor visszamehetünk a szigetre. De hiszek benne, hogy együtt túljutunk bármilyen akadályon – hajolt hozzám mosolyogva, és egy puszit nyomott a számra. – Gyere, szálljunk ki, megérkezett a fogadóbizottság – nézett ki a szélvédőn keresztül. 

Egy újabb mély sóhaj után a kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam. Sora mellém lépett, úgy figyeltük a közeledő családot.

- Te, az ott Reiko? – böktem oldalba Sorát. – Nem gondolod úgy, mintha kicsit megváltozott volna?

- Most, hogy mondod, elég sötét kisugárzása van, hogy úgy fogalmazzak...

Reiko húgunkat utoljára egy éve láttuk. Az akkor 12 éves életvidám lány, mintha teljesen kifordult volna önmagából. Az akkor barna haja feketén virított, egy-egy tincs belelógott sápadt arcába. Talpig feketében volt, és csodálkoztam, hogy nincs melege.

- Wataru, Sora! – zárt minket anya rögtön a karjai közé, így ideiglenesen be kellett szüntetnem a Reikoról végigfuttatott eszmecserém. – Annyira örülök nektek és annak, hogy nálunk fogtok lakni, még ha csak ideiglenesen is! De gyertek gyorsan be, csináltam nektek ebédet. Biztos fárasztó volt az út. Na és hol van Kou? A kis ördögpalántát még nem is láttam!