Meant to be yours 2

6.

Sora egy újságot olvasott, míg én a konyhaszéken hintáztam, miközben a müzlimet kanalaztam egy rózsaszín műanyag tálkából. Csak egy átlagos szerda este. A laptopom az asztalon feküdt, s vártam, hogy betöltődjenek az emaljaim. A wifi nagyon lassú volt, sőt, túlzás, ha azt állítom, hogy egyáltalán volt.

- Wataru, ne hintázz – szólt rám Sora fel sem nézve a sorokból.

- Nem vagy az anyám – hagytam abba végül.

Felpillantott rám, de csak rosszallóan megrázta a fejét.

- Érkezett egy emailem a szerkesztőségből – kerekedett ki a szemem. Megnyitottam, de kellett egy kis idő, mire betöltött. Addig egy nagy adagot mertem a számba a tejből és a mézes karikákból. Amikor betöltött átfutottam a sorokat. Meglepettségemben kiköptem a szám tartalmát, ami nem csak a laptop képernyőjét fedte be, hanem Sora újságjára is jutott.

- Wataru? – nézett fel rám hihetetlenkedve, én viszont nem törődve semmivel, felpattantam, és Sora nyakába vetettem magam.

- Felvettek! Van munkám! Holnap várnak a szerkesztőségbe!
Sora mosolyogva ölelt át, és megcsókolt.

- De hisz ez nagyszerű! Annyira örülök neked – fúrta a fejét a vállamba.

- El sem hiszem – motyogtam. – Úristen, vége az unalmas hétköznapjaimnak!

- Vissza fogod még sírni – kuncogott.

- Szerintem is – vallottam be. – De legalább dolgozhatok itthonról. Ami nagy dolog ám.

- Igen. Tudsz majd közben mosni, takarítani, finom vacsorával vársz minket, amikor hazaérkezünk...

- Lassan a testtel – támasztottam meg a mellkasát. – Maximum egy porig égett házzal várnálak titeket, ha arra kérsz, hogy vacsorát főzzek.

- Akkor megtanítalak.

- Jól tudod, hogy abból nem igen lesz főzés – haraptam be mosolyogva a számat.

- Igazad van – sóhajtotta. – A legutóbbi ilyen próbálkozásból az lett, hogy a pulton magamévá...

- Oké, oké, tudjuk, mi történt legutóbb – szakítottam félbe, mielőtt valami kínosat mondott volna. – Megyek, megnézem a gyerekeket – nyomtam egy puszit a szájára, és jókedvűen kikászálódtam az öléből.

- És a laptopodat letakarítani ki fogja?

Ránéztem a kijelzőre, amiről tej és gabonyapehely darabkák folydogáltak.  Sóhajtottam, majd a kezembe vettem egy papírtörlőt.

A kölykökre Hikari szobájában találtam rá. Színes, apró állatfigurákkal játszottak.

- Apu! – vett észre Hikari. – Te is játszol velünk? Én vagyok Nárcisszával – emelte fel a barna kutyusát, akinek egy sárga virág volt a hajába tűzve. – Ő egy vicces anyuka, aki imádja a fiát Sárkánykát – mutatott egy zöld színű gyíkra, akire papírból kivágott szárnyakat ragasztottak. – Kou pedig Lúciusszal van. Ő Nárcissza férje. Sárkányka elmondja, hogy ő Herolddal akar összeházasodni, ha nagy lesz, azonban az apukája ezt nem akarja elfogadni. Az anyja viszont támogatja, és annyira vicces, hogy mindig, amikor kiáltja Lúciusz nevét, az összerezzen, és képtelen nemet mondani a feleségének – kuncogott.

- Érdekesnek hangzik – simogattam meg a fejét. Ekkor megszólalt a csengő. – Ki lehet az?

- Mi itt maradunk. Utáljuk a vendégeket – jelentette ki kislányom, mire Kou is hevesen bólogatni kezdett.

- Persze, folytassátok csak a játékot – hagytam ott őket, és kisétáltam a bejárati ajtóhoz. Sora gyorsabb volt, ő nyitotta ki. A küszöb túloldaláról Ayato nézett vissza ránk.