Meant to be yours 2

3.

Az ébresztőóra pittyegése szakította félbe a meghitt álmomat. Nyöszörögve nyújtottam ki a karom a takaró alól, hogy elhallgattathassam ezt a szörnyű ketyerét. Fél 6 múlt alig pár perccel. Nem voltam hozzászokva ehhez a koránkeléshez. Egyáltalán nem...

Szeptember elseje, amit ezek után felnőtt fejjel sem fogok jobban szeretni.

Éreztem, hogy Sora megmozdul mellettem, majd a következő pillanatban kezeit a derekam köré fonta és teljesen hozzám simult. Próbáltam nem visszaaludni, de nehezen ment.

- Fel kéne kelni – morogta szerelmem álomittas hangon.

Ez a kijelentése csak egy fájdalmas nyögést tudott kiváltani belőlem. Majdnem újra álomba szenderültem, amikor is az ajtó hangos csapódással vágódott neki a falnak. Fel sem fogtam, mi történik, egy test csapódott belém, és csodálkozom, hogy túléltem. Esküszöm, hallottam, ahogy megroppan a gerincem.

- Apu, apa! – ugrált Hikari rajtunk. – Ébredjetek fel!

- Hikari, szállj le rólam – motyogtam eléggé szenvedve.

- Nem! Keljetek fel, akkor majd leszállok rólatok!

- Kicsim, nézd, fent vagyunk már – ült fel Sora, és elkapta kislányunk, hogy végre befejezze a szadizást. – Hogyhogy ilyen korán fent vagy?

Ez a kérdés engem is foglalkoztatott. A hátamat fájlalva ültem fel én is, miközben Hikari válaszolt.

- Iskolába akarok menni! – jelentette ki. – Menjünk iskolába!

- Megyünk, megyünk – nevetett Sora. – De előbb talán fel kellene öltöznöd, és Kout is fel kéne ébreszteni.

- Hát jó – adta meg magát, majd felpattant (agyontaposva a lábamat), és kiviharzott a szobából.

A fájó térdemet fogva dőltem vissza. Azon gondolkoztam, hogy mégis kitől örökölhette Hikari ezt a túlenergikusságát. Nem tőlünk, az biztos.

- Hikari nagyon izgatott – sóhajtott Sora. – Lehet, kicsit túlságosan is.

- Bárcsak nekem is ennyi energiám lenne reggelenként... - néztem homlokráncolva a plafont.

- Nyugodtan visszaaludhatsz, majd én elviszem őket – hajolt fölém Sora. Félresöpörte a hajamat, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Akkor elkésel a munkából – mosolyodtam el. Finoman végigsimítottam az arcán. – És a gyerekek is szeretnék, hogy elkísérjem őket.

- Rendben. Viszont akkor tényleg össze kell, kapjad magad – nyomott egy csókot a számra, majd kikelt az ágyból. Feljebbtornáztam magam, majd onnan figyeltem, ahogy egy szál boxerben elácsingózik a szekrényhez, majd felöltözik. Sóhajtottam egyet, majd minden erőmet összeszedve én is kikászálódtam. Imbolyogva álltam meg Sora mellett, és onnan bámultam a szekrényben lógó ruhákra. Fogalmam sem volt, hogy mit húzzak fel, ráadásul túl álmos is voltam ahhoz, hogy az agyamat gondolkodásra bírjam. Ránéztem Sorára. Épp az ingét gombolta be.

- Mondták már, hogy túl jól áll neked az ing? – kérdeztem a szememet rajta legeltetve.

- Van, aki éreztesse velem, hogy ez így van – pillantott rám egy kacér mosollyal az arcán. Karjait körülfonta a derekam körül, a tenyerével lassan végigsimított a fenekemen. Lassan felpillantottam gyönyörű sötét íriszeibe. Elvesztem. Újra.

- Mennünk kéne – köhintettem halkan.

- Tudom.

Egyikünk sem mozdult.