What you've left behind

2.

Éppen a bár kiöntött koktéloktól ragadós padlóját sikáltam hulla fáradtan, nulla életkeddvel hajnal fél kettőkor, a sötét épületben, mikor a halk szélcsengő megszólalt, és az ajtó nyílására lettem figyelmes. Felkaptam a fejem, de nem tudtam teljesen jól kivenni az alakot a szobában uralkodó félhomály miatt. 180 körüli, középbarna, csupa feketébe öltözve, csurom vizesen. Leroskadt az egyik székre, és levette kapucniját. Éles állkapcsán és egyenes orrán megcsillant a halvány holdfény. Kicsit elmerengtem az arcán, de hamar összeszedtem magam. Megköszörültem a torkom, és hidegen így szóltam.

-Zárva vagyunk.

-Elnézést, csak menekülök az eső elől. Már megyek is...-állt fel, és már nyúlt volna a kilincsért, mikor meggondoltam magam.

-Ne!-kiáltottam, mire értetlen fejjel nézett vissza rám.-Mármint, nem kell. Maradj csak nyugodtan.-időközben rájöttem, hogy nincs veszteni valóm, hiszen úgyis egyedül poshadnék itt, így legalább van egy kis társaságom. Még akkor is, ha ez egy vadidegent jelent.

-Hogy hogy ilyen hamar megváltozott a véleményed?-somolygott a szája sarkából.

-Nem tudom...csak egyedül olyan unalmas minden.-egy ideig nem válaszolt, csak az arcomat fürkészte, amitől én elég kellemetlenül éreztem magam, ezért gyorsan folytattam tovább a takarítást. Majd percek elteltével mégis megszólalt.

-Sokat vagy egyedül?-kérdése mégis inkább egy kijelentésre hasonlított. Nagyot sóhajtottam, kezem megállt egy pillanatra, és csak bámultam magam elé.

-Talán túlságosan is.-majd feleszméltem és súroltam tovább a padlót. Ez után nem feszegette tovább a témát, gondolom érezte, hogy érzékeny pontra tapintott.

-Egyébként, hogy, hogy ilyen későn is dolgozol?-terelte a szót.

-Muszály, nem igen tehetek mást, de abbahagynád a faggatózást kérlek? Még a nevedet sem tudom.-mondtam egy kicsit ingerülten.

-Igen, persze, bocsánat.-sütötte le szemét, majd hirtelen felállt, és megindult felém, majd lábát összezárva megállt előttem, és a kezét nyújtotta.-Harry. Harry Styles.-mondta várva, hogy kezet rázzak vele.

-Ühm...Ginnie Jones.-fogtam meg félve kezét. Persze rögtön kiszúrta, hogy bizonytalan vagyok, és félek ebben a helyzetben, de nem távozott. Ehelyett inkább a másik kezével is megfogta enyém, és mélyen belenézett a szemembe, miközben nagyon-nagyon lassan kezet fogott velem. Valamiért ettől biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, bízhatok benne, de eme gondolatokat hamar el is hessegettem, hiszem még is csak egy idegen, akiről semmit sem tudok, csak hogy a neve Harry. Valahonnan nagyon ismerős volt ez a név. Harry Styles. Biztos hallottam már valahol. De vajon hol? Amíg ezen gondolkoztam végeztem a padló takarításával, ezért a felmosót elvittem a helyére, gondosan letörölgettem a bárpultot. Már mindennel készen voltam. Csak ez a titokzatos idegen ült még ott annál a bizonyos kis asztalkánál a bár jobb sarkában. Az eső még mindig zuhogott, kisebb patakba verődve hömpölygött a macskaköves utcán. Belenyűltam elnyűtt fekete hátitáskámba a kopott esernyőm után kutatva, de nem jártam sikerrel. Nem volt nálam se kabát, se esernyő, mivel augusztus közepe volt, így csak egy vékonyabb cipzáros felső volt a derekamra kötve.

-Na szuper. Most vagy elázok nyakig, vagy dekkolhatok itt még ki tudja meddig.-gondolkodtam hangosan.

-Én a helyedben inkább a B opciót választanám. Nem túl kellemes éjszaka ázni a hideg esőben.-mondta Harry.

-Igen, lehet ez a bölcsebb megoldás töprengtem az utcára nézve, az üvegajtón át. Aztán csak csendben tétlenkedtünk egy darabig. Éreztem, hogy arcomat fürkészi, de mégsem néztem rá. Valamin nagyon gondolkozott. Hosszas néma csend után végül megszólalt.

-Ginnie.-mondta, mire ráemeltem tekintetem-Ginnie.-ismételte el ízlelgetve nevemet.-Nem hívhatnálak inkább Ginnek? Gin. Ez sokkal jobban tetszik.-nézett rám csillogó szemeivel, és azzal a pajkos mosolyával.

-Ha ez a szíved vágya. Semmiképp sem szeretnék a boldogságod útjába állni!-prófétáltam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Jót beszélgettünk. Olyanok voltunk, mint két régi jóbarát, akik ezer éve nem találkoztak, most pedig újra összehozta őket a sors. Olyan volt, mint egy rég elvesztett társ. Olyan, mint az ég, és a föld, mikor a hosszú vihar után végre mégis egy csodaszép szivárvány köti őket össze, pedig soha nem ismerték egymást. Annyira jól esett. Valakivel nevetni ennyi magányos év után. Valakivel őszintének lenni, kilépni a hazugságok homályából.

Addig beszélgettünk, hogy nagy ásítások közepette azon kaptunk magunkat, hogy negyed öt van. Már nagyon haza kellett volna mennünk, de az eső nem tette ezt lehetővé, ugyanis még mindig úgy ömlött, mintha dézsából öntenék.

Reggel a bárban ébredtem, ugyanannál a kis kétszemélyes asztalnál a sarokban, ahol tegnap Harryvel olyan jókat nevettünk. Egy fekete, kapucnis pulóver volt a hátamra terítve, aminek édes, mégis karakteres férfi parfüm illata volt. A csuklóm mellett az asztalon találtam egy post-it cetlit egy kézírásos üzenettel. Ez állt rajta: "Olyan édes vagy, amikor alszol Gin. Köszönöm, hogy meggondoltad magad. -H." Megfordítottam a cetlit, hátha van még rajta valami, és nem tévedtem. "Egy kis ráadás:" volt ráírva, mellette pedig egy kis kacsintós smiley, ami nem sikerült túlságosan, ezért aztán kihúzta. "Bocs, rajzolni nem tudok, képzeld el, hogy kacsintok" folytatódott az üzenet, a legvégén pedig egy telefonszám volt. Erre csak elmsolyodtam, gyorsan hazasiettem, letusoltam átöltöztem, majd rohantam is vissza, kezdeni a reggeli műszakomat, és szerencsémre épp hogy beértem időben.

Egy újabb nagyon fárasztó délelőtt után délben hazamentem, és sütöttem magamnak egy kis adag rántottát abból a pár tojásból, ami volt otthon. Mikor az esti műszakommal is végeztem, kimerülten kullogtam haza a macskaköves utcán. Feémentem a dohos lépcsőházba, be a picurka kis lakásomba, lerogytam a rozoga kanapéra, és csak merengtem magam elé. Gondolkodtam a srácon, aki annyi egyedül töltött, komor év után csupán egy este alatt ennyiszer őszintén megnevettetett. Csakis rajta járt az eszem, nem is volt más, amin járhatott volna. Átöltöztem a pizsamámba, és belebújtam a puha, édes illatú fekete anyagba. Teljesen elvesztem benne, akár egy kisgyerek, hiszen a magam 165 centijével egyáltalán nem egyezik a méretünk a 183 cm-es szélesvállú göndörrel. De ez nem is zavart egyáltalán, hiszen csak még kényelmesebbé tette. Aznap, és az elkövetkezendő napokban mindig abban aludtam. Az lett a takaróm, aminek illatával keltem és feküdtem, és amelyre ha csak rá néztem is mosolyognom kellett. Egyik reggel fel is hívtam a cetlire megadott számot régi, pici telefonommal. De nem vette fel...

Spread all the love!🌞🤍

                                                                                                                                                                                                       -2019.11.29