What you've left behind

6.

-Gyere Csillagom! Énekeljünk még egyet!-alighogy kimondta, már futottam is az ölébe. Ez volt a nap legjobb része. Minden délután 2-3 óra tájban együtt elénekeltük kedvenc dalainkat. Vagy bármit. Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy együtt voltunk, csak mi ketten. Egészen, míg apa haza nem jött. Részeg volt. Megint. Csak a változatosság kedvéért. Nem szólt semmit, levetette kabátját, a fogasra akasztotta, majd leült a fotelba. Csak bámult maga elé, azzal a búskomor, üveges tekintetével. Mi pedig csak énekeltünk tovább. Igaz, halkabban már, mint azelőtt, jókedvünk is lelankadt kissé, de nem hagytuk, hogy elrontsa kedvenc szórakozásunk. Már vagy 10 perc is eltelt így, mikor hirtelen elkapta a fejét arról az egy pontról, amit 'oly sokáig bámult, és ránk nézett, majd megszólalt.
-Hát ezt érdemli egy családapa?-mondta először csak egész halkan. Talán még sajnálni is tudtam volna. De csak amíg nem folytatta.-Hogy úgy jöjjön haza, hogy a családja fittyet hány rá? Hogy még csak nem is köszönnek neki?!-fokozta egyre hangosabban, felháborodottan.-Ezt érdemlem én?!-ordította mostmár torka szakadtából. Majd fel is állt.-Ezt?! Hát így kell viselkednie egy feleségnek?!-ragadta meg anya vékony, hófehér karját-Erre neveled te a gyereket, hogy már az sem érdekli az apja?!-Ütötte. Egy. Kettő. Három. Négy. És anyu egyetlen szót sem szólt. Nem kiabált, nem jajgatott. A szemében lévő leírhatatlan fájdalom, és keserűség mindent elárult. Hiányolta azt az embert, akihez boldogan hozzáment. Aki minden nap úgy jött haza hozzá, hogy megnevetette, hogy csak akkor lett boldog igazán, mikor hazaért.
-Fürdő.-tátogta annak a rémült, aprócska kislánynak, aki akkor voltam. Hét. Nyolc. Kilenc. Elfutottam a fürdőszobába. Beültem a kádba, térdeim felhúztam a mellkasomig, és sírtam. Ültem ott, és csak itattam az egereket, mert nem tudtam megvédeni az édesanyám.
————————————————————

-kacsintott, majd becsukta mögöttem az ajtót.-

————————————————————

Hűvös széltől bizsergett a bőröm, mikor kiléptem az utcára. Igaz, csak szép lassan, egyik percről a másikra, de kezdtem felfogni, hogy vége a kis felfordulásnak, amit ez az egy idegennel való furcsa találkozás okozott. Vissza a szürke hétköznapokba, amikre búskomor fátylat hint a magány. Hiába maradtam volna még, minden lépéssel egyre erősödött az érzés, hogy ismét egymagam vagyok. Csak én és a fejemben kavargó megannyi gondolatom. Így hát maradtam az egyetlen épeszű döntésnél; elraktároztam ezt az emléket valahova mélyre, agyam padlásán egy kis míves dobozba. Hogy majd egyszer-egyszer, ha úgy adódik kivegyem, kezemben tartsam egyre halványodó, megkopott pompájában, és visszamerengjek azokra a napokra, amikor még volt remény, hogy nem leszek egyedül. Egy nagy loccsanás rántott ki mély elmélkedésemből, majd mire feleszméltem csupa víz volt minden ruhám. Egy elvetemült sofőr hajtott túlságosan közel a járdához, így rám fröcskölve a padka mellett húzódó jókora piszkos pocsolya tartalmát. Viszont, amivel még ennél a kis incidensnél is nagyobb meghökkenést okoztam saját magam számára, hogy nem zsörtölődtem. Nem csak kedvtelenül folytattam az utam hazafelé. Csakis arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Ennyi erővel a bárból is hazajöhettem volna, ugyanilyen csurom vizesen. Ez is csak alátámasztotta bennem az érzést, hogy ez csak egy kis felfrissülés az élettől, hogy megtanuljam nem feladni az álmaim csak azért mert az elérésükhöz vezető út nem hangulatos erdei ösvény napsütéssel és madárcsicsergéssel, hanem egy szűk, tüskés csapás sáros pocsolyákkal és csipkebokrokkal. Valamiféle furcsa megkönnyebbüléssel battyogtam tovább albérletem felé.
A karma!

Hazaérve a szokásos látvány fogadott. Szerényen, de azért amennyire lehet ízlésesen berendezett kis nappali, a lakás központja. Bal oldalamon egy kis, tiszta konyha, jobbomon pedig a fürdőszobába vezető aprócska folyosó. Mindez nem több, mint harmincöt négyzetméter. Pont elég egy embernek. Életemben először arra gondoltam, hogy nem is olyan szörnyű itt lakni. Mivel a délutáni műszakomat már így is ki kellett hagyjam, inkább valamilyen hirtelen felindulásból elindultam a nappali leghátsó sarkában lévő nagy kupac kartondoboz felé, amikben a nem használatos dolgaimat tartom komód hiánya révén. Addig-addig túrtam, kutakodtam, míg a legalsó dobozban megtaláltam, amit kerestem. Egy régi, kopottas bakelit lemezjátszót tartottam a kezemben. Lassan végigsimítottam rajta, ezzel megszabadítva sok év porrétegétől. További pár perc keresgélés után ráleltem a hozzá tartozó pár lemezre is. Gyorsan választottam egyet közülük, majd feltettem a lejátszóra. Mosolyogva nyugtáztam, hogy még mindig működig a régi masina és becsukott szemmel adtam át magam Ben. E King simogató, rekedtes hangjának. Csak ültem ott, és dülöngéltem a Stand By Me elragadóan lágy dallamára.

Csütörtök reggel. Álmos szemmel kelek rezgő vekkerem kiállhatatlan hangjára. Még hajnalnak nevezhető hat harmincat üt az óra. Lassan, de biztosan kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaim és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Frissítő, jéghideg vízzel mosom meg arcom és még mindig a tegnapi dallamot dúdolva mosok fogat, öltözök fel és készítem el a reggelim. Konyhaablakom párkányán ülve fogyasztom el a zabkásám. Ott is csak azon a bizonyos estén jár az összes gondolatom. Nézem, ahogy a járókelők elhagyják otthonaikat és munkába indulnak. Ki a kutyájával, ki szerelmével, ki csak egymaga lépked a macskaköves utcán. A tegnapi nyálkás, fülledt időnek nyoma sincs, visszatért a tikkasztó augusztusi nap. Az időhöz illő, szürke rövid ujjút és egy kopott kék farmer sortot választottam mára. Rápillantok a fekete keretbe foglalt órára a falon, s akkor kapok csak észbe, hogy már mindjárt 7 óra, ami azt jelenti, hogy el fogok késni. Sietve magamra ráncigálom sötét szürke converse cipőm, felkapom a kulcsom, meg a pénztárcám és már itthon sem vagyok. Szinte futva teszem meg az utat a sarki buszmegállóig és lihegve mutatom meg bérletem a sofőrnek. Utat törve magamnak a reggeli tömegben, pár sorral az utolsó előtt ülök le egy üres ablakmelletti helyre. Megint ugyanaz az eufórikus érzés kerít hatalmába, mint tegnap este. Csak bámulok kifelé a karcos ablakon, s egy lassú, ritmikus dallam végig kísér utamon. Míg nem egy ismerős számot látok felvillanni a mellettem lévő üres ülésen fekvő készüléken.

Spread all the love!

-2020.04.11.