What you've left behind

3.

"Egyik reggel fel is hívtam a cetlire megadott számot régi, pici telefonommal. De nem vette fel..."

--------------------------------------------------------------------------------------------

Nem értettem, miért nem vette fel. Talán rossz számot adott meg? És ha igen, akkor direkt, vagy véletlen? Mi van, ha nem is érezte jól magát? Hasonló kérdések ezrei cikáztak fejemben, de valahol mélyen legbellül fel voltam készülve. Fel voltam készülve arra, hogy Ő is csak egy újabb ember, aki egyedül hagy engem, nem törődve ígéretével. Fel voltam készülve, hogy bárkivel találkozok, sosem csak a rózsaszín köddel beborított felszínt szabad észrevenni. Arra is fel voltam készülve, hogy soha többé nem lesz senkim, akivel le tudok ülni és őszintén beszélgetni, vagy nevetni egy jót a semmin. Mégis annyira fájt. Olyan mély, leplezhetetlen csalódottságot éreztem, mint talán még soha. Hiába kérdeztem magamtól, hogy "Mégis mire számítottál?! Hogy majd véletlen belédszeret, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok?!-egyre jobban belelovagoltam magam, és csak szidtam magam tovább, lerombolva ezzel a maradék kis önbizalmam is.-Chhh...Nem szoktad még meg? Te sosem leszel elég jó senkinek."

És visszatért a régi, megszokott énem. Az örökké búskomor, szemöldökét ráncoló megtört lélek, aki senkiben sem bízik. Egyfolytában szorongtam. A legrosszabb mégis az volt, hogy az egyetlen ember, akivel úgy éreztem, ki merek nyílni, meg merem magam mutatni neki, teljesen ignorált.

Nap nap után telt, ugyanúgy. Nem számított, hogy hétfő van-e, vagy kedd, péntek-e, vagy szombat. A hét hét napjából hetet töltöttem ugyanúgy. Reggel munka, délben hazamegy, eszik valamit, abból a kevésből, ami éppen van otthon, este munka hajnalig, aztán haza megy, alszik, és kezdődik előlről. Nem bírtam tovább, úgy éreztem nincs miért maradnom többé. A leghalványabb reménysugár is elkezdett szétfoszlani. Míg nem egy napos, szeptemberi délutánon úgy döntöttem, hogy elég. Elég a megszokásból és változtatni fogok. Ha csak egy napra is, de meg fogom tenni. Életem legrosszabb döntése volt. De ezt akkor még nem tudhattam. Össze szedtem az évek óta gonsan gyűjtögetett kis pénzem, bementem a városba, vettem magamnak egy középárú, egyszerű szabású spagetti pántos ruhát, aminek szoknya része finom hullámokban omlott lábaimra. Emellé vettem még egy fekete, tömzsi sarokkal ellátott szandált, amit két vékony pánt tartott lábamhoz. Haza siettem, megmostam a hajam, megszárítkoztam, felöltöztem újonnan szerzett ruháimba, és elindultam a belvárosba.

Úgy este tíz óra lehetett, mikor besétáltam egy bárba. Természetesen nem abba, amelyikben dolgozom. Két dologra vágytam igazán. Szabadság, és öröm. Kértem egy italt, majd mégegyet. Soha nem ittam, édesapám miatt. Csak az az egy nap. Időközben már nem emlékszem hogy, de belekeveredtem egy baráti társaságba. Alkoholtól megeredt nyelvem, és optimista, naiv gondolkozásom miatt hamar átkerültünk egy házibuliba, valami Josh-hoz, aki a baráti társaság még egy tagja volt. Sok volt az ember, jól éreztük magunkat. Negyed kettő tájban arra eszméltünk, hogy az emberek nagy része elszállingózott a partiról, csak én, Josh, három lány, meg még két fiú maradtunk ott. Elhatároztuk hát, hogy üvegezünk. Játszottuk azt a bugyuta játékot, és én azt hittem, végre van valaki, aki elfogad, végre kikapcsolódhatok emberekkel, és élvezhetem megmaradt fiatalságom. Én naiv...Hát minek szenvedtem én annyit, ha még abból sem tudok tanulni?

Beleszállt a fejembe az alkohol, nem is emlékszem már pontosan. De arra viszont kristály tisztán, hogy valakinek a kocsiában ültem, és egyszer csak szóltam a srácnak, aki vezetett, hogy húzódjon le, mert muszály kiszállnom hányni. Szép, nem szép, undorító, nem undorító, ez történt. Sokat ittam, nem ettem, kijött. Nincs mit szépíteni rajta. Kinyitottam az ajtót, egy a metrómegálló melletti szépen nyírt bokornál, és hát igen. Történt, ami történt mikor észbe kaptam, a srác már elhajtott mellőlem, kocsijában a pénztárcámmal, és a telefonommal. Szerencsére az irataim nem voltak nálam. Egy pillanat alatt kijózanodtam, és azonnal elkezdtem reálisan gondolkodni. A telefonommal nem megy sokra, hiszen egy ütött-kopott régi roncs, rajta három telefonszámmal. Csak három telefonszám volt rajta, hiszen senkim sem volt. A főnökömé, Harryé, és az Édesanyám régi telefonszáma. Megtartottam, hiába nem volt rajta előfizetés, hiába nem vette fel senki. Ez volt az egyetlen, ami megmaradt tőle emlékként. A pénz pedig...azzal Édesanyám sírjához akartam utazni Londonba, venni neki egy szép koszorút, és meglátogatni. És én most évek kemény munkáját fecséreltem el, úgy, hogy nem hogy egy jó, de még csak egy tiszta emlékem sem maradt! Nesze Gin. Megkaptad a szabadságodat.

Levettem a cipőm, mert már járni is alig tudtam benne. Nem érdekelt, hogy szeptember van, nem érdekelt, hogy mennyire volt hideg a belvárosi macskakő, sem az, hogy hány ember, hány pár mocskos cipővel fordult már itt meg előttem. Zokogva lekullogtam a metró lépcsőjén, leültem a piszkos földre, fejemet a falnak döntöttem, és csak zogoktam. Évek sérelmeit bőgtem ki magamból, összes feszültségem egyszerre tört ki belőlem. Csak zokogtam a megoldhatatlannak tűnő problémáimon, amik csak is azért keletkeztek, mert egyszer, egyetlen egyszer kitörtem a megszokásból. Nem tudom, mennyi idő telt el, de véleményem szerint túl sok. Kezdtem nagyon fázni, és félni. Egy lélek sem volt az utcán, fogalmam sem volt, hogyan kerülök haza, vagy hogy haza kerülök-e valaha még egyáltalán. Az utolsó emlékem arról az estéről, hogy két erős kar finoman térdeim, és lapockám alá csúszik, menyasszony-pózban tartva engem, és én nem ellenkezem.

Reggel egy napsütötte, fehér szobában ébredtem. Szemem csak résnyire tudtam kinyitni a sok fénytől, ezért hunyorogva kémleltem körbe. Egy letisztult, minimalista stílusú szobában voltam, kényelmes franciaágyon, puha párnák között. Először azt hittem, csak álmodom. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Kényelmesen elhelyezkedtem, és a bútorokat kezdtem el tanulmányozni. A világos szoba a tetőtérben volt, ugyanis két hatalmas tetőablakon áradt be a sok fény. A fehér falak szürkés-barnás fa bútorokkal voltak kombinálva, ami nagyon otthonossá tette a környezetet. Az ágy felett egy lampionos égősor lógótt. Ahogy ezt szemügyre vettem kezdett tudatosulni bennem, hogy én bizony Isten tudja kinek a házában vagyok, a tágas, szobájában töltöttem az éjszakát, tegnap a metróállomásnál nyalábolt össze hajnalban, és gyakorlatilag megmentette az életem. Ötletem sem volt, ki lehet az, aki ilyen kedves hozzám, minden ok nélkül. Hatalmas adag hálát éreztem, és azt, hogy ha egy ilyen jólelkű emberrel hozott össze a sors, talán mégsem vagyok egyedül. Még sokáig töprengtem ott egymagam, hiszen nem tudtam, hogy ha felkelek és kimegyek az ajtón ki vár rám ott. Ezért inkább csak csendben várakoztam. Mikor is nyílt az ajtó, és kellemes szilvás tea illatát éreztem. Na, meg még valami mást. Valamit, ami édes, de még is férfias.

Spread all the love!🌞🤍

                                                                                                                                                                                              -2019.11.30.