𝚁𝚘𝚜𝚎𝚜 𝙸𝚗 𝚝𝚑𝚎 𝙳𝚊𝚛𝚔 // 𝚁𝚘́𝚣𝚜𝚊́𝚔 𝚊 𝚜𝚘̈𝚝𝚎́𝚝𝚋𝚎𝚗

Vége(?)

*Marinette szemszöge*

- és akkor boldogan éltek amíg meg nem haltak! - fejeztem be ezzel a mondattal a könyvtári felolvasást.
Manapság felolvasok kicsiknek, (ovis korosztálynak) a könyvtárban minden hétköznap.

Így is alakult az a szent estei eset, amikor is Adrien tipegett be az ajtón. Próbáltam nem szembe nézni vele, és a mellette álló Kagamival, de ez szinte lehetetlen volt. Kagami rühell, Adriennel meg nem is beszélek. És ez sokszor az én hibám. Ha hozzám szól, vagy elkerülöm, vagy flegmán válaszolok. Ez azóta megy, mióta össze jött ezzel a boszorkánnyal. Amikor csak tudja keresztbe tesz nekem. De nem volt gáz a szituáció, mert én olvastam, ők ott álltak az ajtóban velem szemben, Luka pedig mellettem.

Jut eszembe Luka. Nem sokára megint elutazik. Ami lehervaszt, mert nem tudom mi lesz velem nélküle. Nagyon jó barát.

- újraaaa!! - kiáltották a gyerekek, mire elmosolyodtam.

- ki kíváncsi a meglepetésre? - tettem ölembe a könyvet, és közelebb hajoltam a gyerekekhez. - A könyvtárban, mindenhova el van rejtve jóóó sok csomag. És! Itt a ládikó, amiből mindenki kihúz egy cetlit. Ezeken a cetliken, különböző minták vannak. És ha én kihúzom a sapkát, akkor egy sapka mintával ellátott csomagot kell keresnem. Értitek? - mosolyogtam rájuk, rejtve, hogy amúgy még én is bele kavarodtam.

- igeeeen!!!! - szólt a sok kicsi.

- akkor most álljatok liba sorba. - mondtam, és meglepő módon szépen, rendesen, nem tolongva, kivárták a sorukat, és aki ki húzta, az már rohant is.

- ügyesen bánsz a gyerekekkel! - szólalt meg Adrien, mire Luka szúrós szemekkel mellém állt.

- kösz. Luka. - öleltem át, hogy ne legyen már ennyire dühös.

- Adrien mennünk kell! Ez az egész nevetséges! Menjünk már! Fotózásod lesz! - nyivákolt Kagami.

- igazad van. Nem is tudom minek jöttem. - mondta keservesen, én pedig össze vont szemöldökkel néztem.

Köszönés nélkül kilökték az ajtót, és leléptek.

Maximum 20 percig lehettünk még ott Lukával, aztán beültünk egy kávézóba.

Megrendelésünket már megkaptuk, Luka a telefonján lógva kortyolgatta addig a kávéját, míg meg nem hallotta hogy zokogok.

- Mari mi a baj? - nézett rám aggodalmasan.

- hiányozni fogsz! - mondtam rémesen őszintén.

- te is nekem. De hé! - mosolygott, és megfogta a kezeim. - csak fél évig leszek Londonban. Aztán haza jövök.

- de az tudod milyen sok idő??

- tudom. És nekem sem könnyű. Nézd. Marinette. Nekem.... te.... nekem több vagy mint barát! - nézett a szemembe, mire olyan rosszul éreztem magam, hogy inkább fogtam az étlapot, és búvóhelyként felhasználtam.
Luka sajnos ezt máshogy értelmezte, szóval felált és elment.

Szomorúan néztem utána, majd észre vettem hogy itt hagyta a táskáját.

- most mi lesz? - kérdezte Tikki.

- nem tudom.

Luka valószínűleg olyan rosszul kezelte ezt, hogy egyből haza is ment. Viszont ez nem volt nagy távolság, így körülbelül 2 perc múlva ott is voltam nála.
Bekopogtam Luka szobaajtaján, mire az röpke 2 másodperc alatt kinyílt.

Mint aki egy hatalmas lecseszést kap, olyan arc kifejezéssel állt velem szemben.
Szóval fogtam  magam, és neki ugorva megöleltem. Először nem értette, majd olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.