Para Bellum

Kezdetek

A BTR zajosan közeledett az egyik álmos kis falu felé. Nyolc katona ült a bendőjében, arra várva, hogy elvégezhessék a rájuk bízott feladatot. Timur türelmesen, lehunyt szemmel várta, hogy végre megálljon a hatalmas jármű, közben a küldetésen morfondírozott. Nem értette, hogy miért őket küldték a rendszer ellenségeinek eltakarítására, elvégre ez a KGB feladata lett volna. A fiú rosszat sejtett, de a világért sem mondta volna ki ezt hangosan.Miután a jelenlegi párt átvette a hatalmat, azóta Oroszország egyre inkább süllyedt lefelé. Akkor még középiskolás volt. Újjáélesztették a régi KGB-t, és teljesen a sztálinista elveket követték. Nem értett egyet a sztálinista diktatúrával, de ha erről bárki is tudomást szerezne, azonnal falhoz állítanák, és akkor senki sem segítene a szüleinek. Timur húszas évei közepén járt. Dereka keskeny, válla széles volt a komoly fizikai megpróbáltatásoktól. Nyaka hosszú és vékony volt. Arca hosszúkás, szeme kék, akár a haragos tenger. Haja fekete, mint a holló, amelyet a katonai élet miatt rövidre nyírt. Öt perccel később csikorogva fékezett a BTR, aztán kinyílt az ajtó. Az összes katona kiugrott a katonai zöld csapatszállítóból. Az első dolguk az volt, hogy mindnyájan a Geiger-Müller számlálójukhoz kaptak, és erősen figyelték az értéket. Tartottak a sugárzástól. A fiú ez miatt magában mérgelődött. Nem kéne állandóan a sugárzás mérőjüket lesniük, ha a vezetők nem rohantak volna fejjel a falnak, és nem küldtek volna atombombát Amerikára, az amerikaiak pedig nem küldték volna vissza. Sok terület lett lakhatatlan, habár többségében kisebb részekről beszélünk, mivel jórészt tizenöt kilotonnás bombákat küldtek. Voltak ennél nagyobb töltetek is, nem egy, és nem kettő nagyobb várost vesztett el Oroszország. A másik fél sem járt jobban, a Kommunista Párt elnöke azt hangoztatta, hogy örülhetnek, hogy nem a Cár Bombát dobták le. A fertőzött területeken érdekes dolgok történtek. Mutánsok jöttek létre a fertőzött állatokból és emberekből, persze csak azokból akik nem haltak meg sugárbetegségben. Ezen kívül a sugárzó területeken érdekes anomáliák jelentek meg, akiknek volt eszük messze elkerülték az ilyen zónákat. Azok az atombombák nem egyszerű nukleáris fegyverek voltak, hanem vegyi fegyverek is egyben, ezért mutálódtak az emberek is és az állatok is ilyen hamar. A sugárzás mérő nyolcszáz milisievert értéket mutatott. Tehát ide is eljutott a radioaktív szennyeződés. A természetes háttérsugárzás ennél sokkal alacsonyabb, de Timur örült, hogy nem kell a vegyvédelmi ruhájával vesződnie.

- Mindenki hozzám - kiáltotta az egysége parancsnoka, mire mindannyian engedelmesen elé léptek.

- Az eligazításon már mindent elmondtak amit tudniuk kell. Tisztítsák meg ezt a falut, és ne hagyjanak szemtanukat! Indulás - vakkantotta, erre pedig az összes katona elindult. Amint Timur megpillantotta a falu nevét jelző táblát, rögtön lesápadt. Abrashino. Akkor tudatosult benne, hogy megfogják ölni a szüleit. Erre a felismerésre gyors léptekkel megindult a falu másik vége felé azzal az indokkal, hogy így gyorsabban haladnak. Amíg a házukhoz ért, volt ideje szemügyre venni környezetét; felhős idő volt, a napkorong elbújt a sötét esőfelhők mögé. Halvány ködben derengett a falu, a főutca üres volt. Libák gágogtak az udvarokon, máshol pedig hatalmas kakasok vigyáztak tyúkjaikra. Hiányzott már a fiúnak a falu. Végre odaért a házhoz. Nem is kopogott, hanem inkább verte az ajtót ököllel, hogy mielőbb nyissák ki. Hallotta a zár kattanását, és amikor nyílt volna ki az ajtó, akkor nemes egyszerűséggel benyomta azt, így annál hamarabb bent volt. Szerencsére nem ütötte meg az apját, ugyanis ő nyitott neki ajtót.

- Ki maga? - kérdezte a férfi felháborodva.

- Apa, én vagyok az! Timur - felelte a fiú megkönnyebbülve, hogy a családja még életben van.

- Fiam! Gyere be! Hogy vagy?

- Apu, most nincs idő beszélgetni! Menekülnötök kell, azonnal - mondta kétségbeesetten Timur. Az apa fiára nézett, és mivel ő is volt katona, rögtön megértette, hogy hatalmas bajban vannak.

- Mutasd az utat - felelte gondterhelten a férfi. Mindannyian a hátsó ajtóhoz rohantak. Timur fülét a felülethez nyomva hallgatózott. Mivel nem hallott senkit odakint - csak a távolban a puskaropogást - hirtelen kivágta az ajtót, és intett szüleinek, hogy teljes sebességgel szaladjanak, és az árokban bújjanak le. A fiú eleresztett egy sorozatot a levegőbe, azt a hatást keltve, hogy megtisztította azt a házat lakóitól. A fiú nem láthatta, hogy minden lépését figyelik. Az egység parancsnok fejét csóválva jelent meg a ház sarka mögül.

- Na de Chornij elvtárs! Ezt mégis hogy képzelte? - kérdezte gyanúsan nyájas hangon a fiatal férfi parancsnoka, Ruszinov hadnagy. Timur nem válaszolt. A fiú ki nem állhatta amikor ezen a néven szólították, sőt, egyenesen gyűlölte. Ez volt a gúnyneve. Azért aggatták rá, mert a többiek mind valami férfias munkát és iskolát végeztek, ő pedig művészeti sulit, ami szerintük egyáltalán nem férfihoz méltó. Ruszinov hívta így először. A sokadik alkalom után egyszer nem bírta már tovább, és neki ment a felettesének. Ez volt az a pillanat amitől kezdve a hadnagy ellenségesen viselkedett vele, habár Timur úgy érezte, hogy teljesen megérte az egész annak ellenére amit utána kapott, de Ruszinov ezek után sem hagyta abba, továbbra is így hívta. Nem volt mit tenni, belenyugodott. A hadnagy intett a háta mögé, mire két katona lépett elő felemelt AK-val, a következő pillanatban pedig eldördült a két szörnyeteg. Szülei felé kapta tekintetét, akik elterültek a földön.
- Ne - ordította a fiú teli torokból. Azt hitte ez a tragédia nem történhet meg vele, hogy elveszíti idő előtt a szüleit. Elvégre, mindenki így gondolja, mindenki ebben a hitben él, addig amíg meg nem történik vele. Azt hitte, hogy végig nézhetik ahogy igazi férfivá érik, és amikor majd lesz barátnője bemutathatja nekik, aztán pedig eljegyzi őt előttük. Játszanak majd az unokájukkal. De ez már nem történhet meg. A saját társai ölték meg őket. Teljesen eltompult. A gyilkosok felé rohantak, ekkor kapott észbe, hogy muszáj menekülnie, különben hamarabb találkozhat szüleivel mint gondolta. Nem volt idő gyászolni. Már épp elkapták a karját, amikor megpróbálta kirángatni a vas markok szorításából. A többi katona a másik kettő segítségére sietett, egyik sem az övére, de feltűnően kerülték a szemkontaktust. Tehát nekik legalább nem tetszett amit tenniük kell, viszont ők is féltették a családjukat, egyeseknek már gyerekei is voltak. Timur nem haragudott rájuk, csak arra a két álnok kígyóra. Muszovra, és Rugackijra.

- Nem öljük meg! Kerencsev, Mironov, kötözzétek meg Chornijt, és dobjátok a BTR-be, a többiek pedig fejezzék be a likvidálást - parancsolta Ruszinov hadnagy. Kerencsev és Mironov aránylag finoman bántak vele, ők hárman jó barátok voltak. Nem vágta nagyon a kötél a kezét, és nem ráncigálták a páncélozott járműig. A két férfi megvárta amíg Timur beszáll.

- A fenébe is, már megint mibe keverted magad!

- Kerencsev, te képes lennél megölni a saját családodat? - kérdezte vádlón a fiú az idősebbet. Az erre hallgatott.

- Sajnálom barátom, tudod hogy Ker nem úgy értette!

- Persze, tudom. Csak vigyázzatok magatokra! Nektek van is miért - felelte a fiatal katona, aztán abbahagyták a beszélgetést amikor mindenki visszaért a járműhöz. Bakancsaik cuppogása törte meg a táj némaságát. Bár csend uralta a falut a vérengzés után, de mégis, mintha vádlón Timur fülébe suttogott volna az összes áldozat, amiért őket nem próbálta megmenteni. Lassan megjelentek az első varjak károgva. Vonzotta a madarakat a halál.
- Mindenki a BTR-be! - vakkantotta a hadnagy, majd pedig a fiúra nézett jelentőségteljesen, és furcsa, beteges vigyorra húzta száját. - Elmegyünk kirándulni!