Para Bellum

Tovább, Előre

Timur ismét napokig gyalogolt mire eljutott a Verhojanszki-hegylánchoz. Megállt a hatalmas hegylánc előtt, és gyönyörködve bámult fel az óriási hegyekre, amelyek bőven az ember létezése előtt már ott tornyosultak és melyek már annyi mindent láttak ezen a földön. Látványuk fenséges volt és tiszteletet parancsoló. Itt nem volt sugárzás, a levegő tiszta volt, olyan amit öröm volt belélegezni. Keresett magának egy helyet ami kellően védett volt és ahonnan mindent belátott, de ő mégis rejtve maradt az idegen szemek elől. Szüksége volt egy kis pihenésre és ez egy jó hely volt ahhoz, hogy behódoljon szeretett hobbijának. Elővette az egyik noteszét és elkezdte lerajzolni a tájat. Minden szebb és védettebb helyen így tett, ő fotók helyett rajzokkal örökítette meg a számára érdekes pillanatokat. Miután végzett, elővett egy másik füzetet. Ez azonban már viharvert volt, nem vigyázott rá annyira mint a rajzfüzetére. Naplót is írt. Akkor kezdte el, amikor eljött Novoszibirszkből. Szüksége volt arra, hogy leírhassa a gondolatait. Lehet hogy egy erős, kemény katona volt, de ő is ember és ő is nehezen viseli a magányt. Aztán előkotorta a hatalmas hátizsákjából az egyik legféltettebb kincsét- egy nagyobb méretű követ. Mindig magánál hordta, egy nagyon kedves gyerekkori emléke fűződik hozzá. Talán hét éves lehetett amikor kapta az apjától, éppen a Kaszpi-tengernél voltak nyaralni a szüleivel. Azután mentek, miután az apja végre leszerelt és az édesanyja így akarta megünnepelni azt, hogy ez után együtt lesz az egész család. Timur a sekély vízben játszott, amikor hirtelen édesapja bukkant fel mellette a vízben. A kisfiú nagyon megijedt, mire persze az apja nevetve kért elnézést a fiútól.

- Nézd mit találtam neked Timurka - mondta mosolyogva a gyermeknek, mutatva a követ - innen nem messze találtam az aljzaton.

- De papa, nem támadott meg egy cápa? Ez egy tenger - kérdezte egyszerre kíváncsian és ijedten a gondolattól a kisfiú, hogy esetleg ilyen vérszomjas ragadozók várnak arra, hogy megkóstolhassák őt.

- Hát, ami azt illeti találkoztam egyel, ő is ezt a követ szemelte ki magának, meg is viaskodtunk érte. De ne aggódj, már elúszott, jó messzire - válaszolta a férfi.

- De papa, akkor biztos azért úszott el, mert szomorú volt amiért nem az övé lett a kő!

- Jaj, nem Timurka, ő mondta hogy az enyém lehet - felelte Timur apja, visszafogva a nevetést.
- Akkor jó, hiszek neked - válaszolta a gyermek.

Mindig mosolyogva gondol vissza ezekre az emlékekre és hogy milyen jó lenne, ha még mindig gyerek lenne. Nem lenne ennyi problémája és még gondtalanul élhetne a szüleivel. A fiatal férfi nem akart mást, csak egy aránylag nyugodt életet élni. Egy életet, amiben nem kellett volna a KGB-től félni, attól, hogy a saját szomszédjai jelentik fel koholt vádakkal, ahol nincsenek sugárzás által sújtott területek és mutánsok. Ezért kellett továbbmennie, hogy elhozhassa ezt az új kort Oroszországba, a béke korát.
A pihenés után sikerült átverekednie magát a Verhojanszki-hegylánc magas bércein, majd továbbra is északnak tartott, a Cserszkij-hegyláncot kikerülve.
Rendületlenül haladt tovább, amikor kattogni kezdet a Geiger-Müller számlálója. Ahogy ment tovább, egyre inkább felszöktek az értékek. Már az első figyelmeztető recsegés után felhúzta a védőfelszerelését. Párszáz méter után érezte, hogy valami nincs rendben. Szédült és borzasztóan hányingere volt. Megpróbált mélyeket lélegezni, ugyanis az eléggé kellemetlen lenne ha most belehányna a gázálarcába. Gyorsan számbavette, hogy eleget ivott és evett-e, de a bevitt mennyiség megfelelő volt. Az étel sem volt romlott és a vízet is fertőtlenítette. Sugárbeteg sem lehet. Akkor jutott eszébe elővenni egy kimutatópapírt. Ennek a felragasztható papírnak az a feladata, hogy színjelzéssel kimutassa a mérgező harcanyagokat. Háromféle színt mutat: sárgát, vöröset és sötétzöldet. Abban a pillanatban, hogy Timur kivette a papírt, az rögtön elszíneződött. Sárga lett, vagyis valamilyen idegméreg terjengett a levegőben.
"Chert voz" gondolta a férfi, aztán rohanni kezdett. Nem akart visszamenni, ezért inkább jobbra fordult és arra futott. Már érezte, hogy nehezére esik a levegővétel is. Akár a futástól is lehetett volna, de tudta, hogy hatni kezd a méreg. Azt is tudta, hogy az idegméreg halálos. Ez valami módosított, újfajta harcanyag lehetett, ha már a teljes védőfelszerelés sem védte meg tőle és nem szűrte ki a gázálarca. A sugárzásmérő is folyamatosan recsegett. Hallott már olyan pletykákat, hogy az amerikaiak nem egyszerű atombombákat dobtak csak le, néhány vegyi fegyver is volt egyben, de eddig nehezére esett elhinni. Most elsőkézből tapasztalhatta meg az igazságot. Azért futott, mert erőteljesen dolgozott a túlélési ösztöne. Egyes tünetek már fennálltak nála, mint például nehézlégzés és az émelygés is, de a nyakát merte volna rátenni, hogy pupillaszűkülete is van, mivel az a legelső tünet. Ezek után jön majd a hányás, a görcsök amik egyre fokozódnak, gyengeség, ájulás, eszméletvesztés és végül erős görcsök közepette légzőszervbénulás. Azt nem tudhatta, hogy ennél a módosított idegméregnél milyen tünetek jelentkeznek majd és hogy mennyi idő alatt, tehát azt sem tudhatta, hogy meddig fog még a Földön létezni. Kezdett pánikba esni. Már a görcsök is jelentkezni kezdtek és majdnem kidobta még a taccsot is. Sugárzás és mérgező gáz ide vagy oda, de muszáj volt lerántania valamennyire a gázmaszkot, hogy hányni tudjon. Miután végzett visszahúzta azt. Rendületlenül próbált továbbmenni, de jelentősen lelassult. A görcsök mellett már gyengének is érezte magát. Innen nem fog élve kijutni, ezt a lelke mélyén tudta is, de nem tudta elfogadni. Sohasem adta fel egykönnyen amit a fejébe vett és nem most akarta elkezdeni, ha már ilyen fontos tervei vannak. Ígyhát ment tovább. Lassan és nehézkesen, de még mindig talpon volt a fiatal férfi. Lassan előhúzott egy újabb kimutatópapírt, hogy ellenőrizhesse hogy még mindig szennyezett területen van-e, de az ismét sárga lett. A doziméterről már szinte tudomást sem vett, a kattogás már csak háttérzaj volt a zihálása mellett.
"Még pár métert, csak még pár métert" fohászkodott gondolatban. Ekkorra már tényleg borzalmasan érezte magát, még a mosott fos kifejezés sem adta volna vissza azt, amit abban a pillanatban érzett. Aztán elhasalt, de nem volt már annyi ereje hogy felkeljen, ígyhát csak a hátára fordult. Nem gondolta volna, hogy így végzi. Egy Isten háta mögötti helyen, családja sincs már és még csak eltemetni se fogja senki. Becsukta a szemét. Egy újabb roham jött. A görcsök egyre fájdalmasabbak és egyre gyakrabban jelentkeztek. Arra gondolt, hogy jó lenne ha végre elveszítené már az eszméletét. Nem kellett már túl sokáig várnia, úgy is lett. Az egyik pillanatban még az eget figyelte ködös tekintettel miközben arcán egy kis könnycsepp gördült le – egyrészt a fájdalom miatt, másrészt azért, mert nem tudta véghezvinni amit akart és hiába haltak meg a szülei – aztán elérkezett a kegyelem pillanata és végre elvesztette az eszméletét.