Para Bellum

Novoszibirszk

Már több órája a BTR-ben zötykölődtek. Timur teljesen elvesztette az időérzékét, főleg miután a parancsnok túl lazának tartotta a kötelet, amit utána kedvesen jól meg is húzott, azután pedig párszor közelebbről is megismerte a fiú arca a puskatusát. Tehát nem volt a legjobb állapotban, ha még hozzávesszük azt is, hogy pár órája vesztette el a szüleit. Az út alatt nem próbáltak meg vele beszélgetni, csak néha Ruszinov hadnagy morrantott oda egy-egy sértést. Ő egyik alkalommal sem válaszolt. A fiú úgy érezte - az ürességen kívül, amit szülei halála okozott - hogy teljesen egyedül van. Ezen kívül azt is, hogy ilyen egyszerű gyilkosokat válaszra sem méltat. Amióta az egységhez került volt ideje tanulmányozni társai viselkedését. Voltak köztük jó emberek, akik nem szívesen ölnek, és nincs ínyükre a rendszer sem, mint például Mironov és Kerencsev. De voltak vérszomjas, kegyetlen, és hidegvérű gyilkosok is közöttük, akik kifejezetten élvezték az öldöklést. Tőlük végtelenül undorodott. Ilyen volt a hadnagy is, és az a két másik katona akik habozás nélkül lőtték le a családját. Ők tökéletesen illettek a diktatúra ezen fajtájába. Magábaroskadva ült a padlón, még annyira sem méltatták, hogy ráültetik egy ülésre. Üres tekintettel meredt maga elé. Minden fegyverét elvették, még a többi felszerelését is. Hirtelen lefékezett a csapatszállító. Az ajtó kinyílt, mire a legtöbb katona gyorsan kimászott, majd pedig jólesően nyújtózkodni kezdtek. Timur kinézett. Nem sok mindent látott, mert kint hétágra sütött a nap, bent pedig félhomály volt. A távolban egy várost vélt felfedezni, rengeteg felhőkarcoló meredezett az ég felé, tehát valamelyik jelentősebb város szélén álltak meg. Ez a város épen maradt, nem kapott találatot. Ezen kívül látott még egy partot, és a távolba nyúló, a napfényben ezüstösen csillogó vízet, ami pedig azt jelenti, hogy egy folyó szeli át a várost. Moszkvánál nem lehetnek, az túl messze van a falujától, legalább két nap. Próbált gondolkodni, de nem pörgött az agya. Katonaként sok mindent látott már és csinált, de az utóbbi pár óra nagyon megterhelő volt a fiatal férfi számára. Mironov lépett be a járműbe, és egy kulacsot nyújtott a fiúnak. Hálásan felpillantott a férfire, majd mohón kiitta a kulacs tartalmát.
– Hamarosan ott vagyunk – súgta neki a katona. Timur erre csak biccentett, nem akarta felhívni magukra a többiek figyelmét, nehogy baja legyen belőle a férfinak. Az osztag többi tagja is kezdett visszaszálingózni a BTR-be, majd miután mindenki visszaért, a hatalmas páncélos csapatszállító elindult tovább úticélja felé. Az elkövetkező órák is eseménytelenül teltek, azt leszámítva, hogy pár alkalommal belerúgtak, és néhányszor keményen megütötték. Magában elmélkedett, és az ütések és rúgások ellenére kezdett kitisztulni a feje. A szökésen gondolkodott, bár jól tudta, hogy hét állig felfegyverzett katona ellen az esélyei egyenlőek zéróval. Tehát a meneküléssel már elkésett. Nem tehetett mást, csak sodródhatott az árral.

További monoton utazást követően ismét fékezett a csapatszállító, de ezúttal hallotta a hadnagyot beszélni valakivel. A BTR tovább hajtott, aztán nem sokkal később ismét megállt. Az ajtó megint kinyílt, aztán mindenki kiözönlött, Timurt is magukkal rángatva. A hatalmas fehér épületre nézett, és már tudta is hogy hol van. Novoszibirszk.
Novoszibirszkben volt a legnagyobb kutatóközpont, a hadsereg emberei pedig nagyon jól tudták, hogy rengeteg illegális kísérletet folytattak az alagsorban. Rossz előérzete volt. Berángatták az intézménybe, majd pedig folyosók garmadáján végig sétálva, és a lift használatával az alagsorba jutottak. Jól tudta. Amint kinyílt a lift, két fegyveres őrrel találták szembe magukat, és egy acél ajtóval, ami csak egy belépésre jogosult személy kártyájának lehúzásával nyílt ki. Az őrök beengedték őket, az ajtó kinyílt. Mintha egy miniatűr városba csöppentek volna. Valószínűleg itt újabb folyosók hálózata lehet, a folyosókról hol termek, hol üveg kabinok, vagy laborok és irodák nyíltak. A padló is, és a fal is makulátlan, hófehér. Az egyik oldalon hatalmas akvárium volt, amiben egy emberszerű, furcsa lény úszkált. Egy tudós sietett eléjük. Az ötvenes éveiben járhatott, rendezett külseje volt.
– Ön az a katona, aki idetelefonált? – kérdezte a tudós kimérten. Igazából semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni a férfi arcáról.
– Hogyne, Elvtárs – válaszolta Ruszinov. A hadnagynak valószínűleg sértette az önérzetét hogy nem ugrálták körbe, de ezek tudósok, nem érdeklik őket az agyatlan gyilkológépek. Timur eközben figyelmesen körül nézett, próbált minden kis részletet az emlékezetébe vésni. Az értelmiségi intett két katonai rendőrnek, akik átvették a fiút társaitól. Annyi ideje volt még Timurnak, hogy Kerencsevre és Mironovra pillantson, mintegy köszönésként, aztán a két katonai rendőr elhúzta őt tőlük, rengeteg ugyanolyan fehér folyosón végig vezetve. A fiú egyszer azon kapta magát, hogy olyasmi jár a fejében, milyen jól mutatna a vér vörös színe a fehér padlón. Elszégyellte magát. Soha nem gondolkodott ilyesmin. Talán megőrült máris. Inkább néhány számára kedves emléket elevenített fel. Például amikor édesapja először vitte el egy katonai parádéra, vagy amikor édesanyja örömkönnyektől áztatott arccal rohant be a fiú szobájába, amiért felvették a Művészeti Főiskolára. Vagy a családi nyaralásuk Moszkvában, és Vlagyivosztokon. Amikor végre megtudta magának venni az első vásznat, festékeket és ecseteket. Elfelejtette memorizálni az utat, teljesen letaglózták az emlékek. A tudós sietősen sétált előttük, amíg meg nem torpant egy ajtó előtt. Kinyitotta azt a kártyájával, és egy számkombinációval, ami öt számjegyből állt. Az idős férfi belépett a szobába, a katonák a fiút húzva pedig követték.
– Minden ruháját vegye le, álljon a zuhany alá, és miután végzett húzza fel ezt a köpenyt – mondta a tudós - aki valószínűleg valami doktor lehet, a szoba felszereléséből ítélve-, kórházi köpenyt nyújtva Timur felé. Nem akart ellenkezni, bár a két katona nem lett volna túl nagy falat a férfi számára, de miután tétovázott, két másik fegyveres őr lépett be a helyiségbe. Elkezdett vetkőzni, aztán amikor teljesen meztelen volt, beállt a zuhany alá. Nem értette mégis hogyan tudna úgy lefürödni, ha egy gomb vagy kar sincs amivel megtudná nyitni a vizet, de abban a pillanatban meleg vízsugár folyt végig testén. Volt annak a víznek valami érdekes szaga amit nem tudott beazonosítani, de Timur biztos volt benne, hogy éppen lefertőtlenítik. Miután elzárták a fertőtlenítőt, enyhe meleg levegőt fújtak rá a plafonből hogy megszárítsák. A szárítás után felvette a vékony anyagból készült köpenyt, és várt a doktor további utasításaira. Fázott, és még mindig úgy érezte magát, mintha meztelen lenne. Bár az nem különösen zavarta, mivel az előbb vetkőzött pucérra öt férfi előtt. Ehhez hozzászokott a seregben. Inkább csak az, hogy semmi sem védte a légkondicionáló hideg fuvallataitól. Csupa libabőr lett.
– Remek, most feküdjön fel arra az ágyra, legyen szíves – Timur tette amit a tudós mondott. Lefeküdt, aztán a négy katona a kórházi ágyhoz lépett, és leszíjazták őt. A doktor megnyomott egy gombot, amitől a férfi ülő helyzetbe került. Nem szóltak hozzá, az idősebb férfi nem cseverészett feleslegesen. Vért vett tőle, aztán több ultrahangos vizsgálatot is végzett rajta, hogy felmérje teljes egészségügyi állapotát. Ezután kicsatolták a szíjakat, és átvitték a szemközti szobába. Ott számos sporteszköz várta a fiatal férfit. Először a futópadhoz irányították. A doktor megnézte hogy működik Timur szíve terhelés alatt. Miután ott végzett, fekve nyomnia, felüléseznie, és fekvőtámaszoznia kellett. Még közel sem fáradt el amikor visszavitték a másik helyiségbe, ahol aztán még az izomrostokat is megnézték valami furcsa orvosi szerkezettel. Aztán amikor végre minden vizsgálattal végeztek, a tudós elővett egy kommunikátort, majd beleszólt:
– Megfelel a beavatkozásra, készíthetik a műtőt – mondta határozottan. Timur ereiben meghűlt a vér. Azt hitte rosszul hall.
– Tessék? – kérdezte a kétségbeeséstől elhaló hangon. A doktor nem válaszolt, csak intett a "gorilláinak", azok pedig elkapták a fiú karját, és elkezdték kifelé vonszolni.
– Nem! Ezt nem teheti! Illegálisak az emberkísérletek – kiabálta Timur, miközben beráncigálták őt egy liftbe. A tudós megnyomott egy gombot, ha jól látta a mínusz hetedikre mentek. Amikor kinyílt a lift ajtaja, a doktor ismét megszólalt, de a hanglejtésétől Timurnak felállt a szőr a hátán, és minden idegszála azt üvöltötte, hogy meneküljön. Aztán amit ezután látott, teljesen ledermesztette. Nem gondolta volna, hogy ilyen szinten folytak az illegális kísérletetek.
– Valóban? És mégis kinek fog erről szólni? Vagy róluk?