Para Bellum

A Kísérlet

– Valóban? És mégis kinek fog erről szólni? Vagy róluk?
A doktor a teremre, illetve a hatalmas egybefüggő szintre mutatott, ahol rengeteg "kalitka" volt üvegből. Mindenhol torz emberi lények voltak. Timur tágra nyílt szemmel állt. A doktor elégedetten vette tudomásul, hogy elérte azt a hatást amit akart. Elindult az öreg, a katonai rendőrök pedig vitték Timurt utána. A fiú elszörnyedve tanulmányozta az embereket, akikből szörnyeket csináltak idelent. Volt olyan, akinek négy lába volt, és öt karja, a fejét pedig mindenhol szemek borították. Itt lent is volt egy halember; nyakán kopoltyúk sorakoztak, testét pikkelyek és uszonyok uralták. Kezén és lábán karmok voltak, ujjai és lábujjai között színes hártya feszült. Még ez a teremtmény festett a legjobban. Ezeken kívül rengeteg félresikerült kísérletek eredményei sorakoztak börtöneikben. Mindannyian Timurt figyelték, szemükben sajnálat tükröződött. Egyikük sem vesztette el teljesen emberi mivoltát. A fiatal férfi nem akart egy lenni közülük, nem akart egy újabb hiba lenni. Ficánkolni kezdett, mire az egyik katona megrázta egy sokkolóval. Szerencsére sikerült tartania magát, a seregben még erre is felkészítették.
– Legalább azt árulja el, hogy mit fognak velem csinálni – kérte a fiú a doktort, de nem számított válaszra.
– Megerősítjük a csontvázadat, az izmaidat, és gyorsabbá tesszük az idegrendszered – válaszolta az idősebb férfi. Ezt Timur nem gondolta olyan szörnyűnek, ha sikerül, így esetleg ki is juthat innen. És ha szerencséje van, akkor még valahol ebben az épületben lehetnek a cuccai, mert vele együtt azt is idehozták. A fiatal férfi döntött. Valahogyan túl fogja élni ezt az egészet, és visszavág a rendszernek. Végre egy fehér ajtó elé értek. Ugyanolyan volt, mint a többi. A tudós benyitott, megérkeztek a műtőhöz. A segédek már mind bent voltak, minden készen állt az operációhoz. Valaki Timur mellé lépett, és a karjába szúrt egy tűt, majd belenyomta tartalmát a fiúba. Valószínűleg nyugtatót kapott, méghozzá erőset. A katonák kint maradtak, két segéd pedig a műtőasztalhoz kísérte a fiatal férfit, és lefektették. Maszkot helyeztek az arcára, amiből érdekes szagú füst gomolygott. Altató. Percekkel később a férfi mindent homályosan látott, aztán pedig álomtalan mélységbe zuhant.

Az orvosok és segédek a fiú körül sürgölődtek. Miután Timur végre elaludt, kezdődhetett a beavatkozás. Több szerkezetet toltak az asztal mellé, melyek végén hatalmas tű díszelgett. Mindegyik gép hátulján lévő vaskos cső egy pontba futott; egy hatalmas tartályba, amiben furcsa, szürkés színű sűrű folyadék volt. Miután dr. Pesznyikov - aki a helyiségbe vezette Timurt - leellenőrizte, hogy minden rendben van az alannyal, a tartályhoz lépett, és bekapcsolta azt. A tartályból komótosan szivárogni kezdett az ezüstös folyadék a csövekben, aztán mielőtt kifolyhatott volna, egy pillanatra megállt. Életre keltek a gépezetek is, amik gyors mozdulattal Timur csontjaiba fúródtak, különböző pontokon. Ezután zavartalanul folyhatott tovább a folyadék a fiatal ferfi testébe. Amint Timur szervezete megérezte az idegen dolog jelenlétét, azonnal megugrott a vérnyomása. A doktor az értéket rendben találta, és miután teljesen kiürült a tartály, intett két segédnek, akik egy másik, teli példányt helyeztek a helyére. Ebben narancssárgás folyadék volt. A tűk kissé kijjebb húzódtak, így az izmokba hatoltak. Ismét kiürítették ennek a tartálynak is a tartalmát, aztán a gépek kihúzták tűiket a fiúból, és lekapcsolták őket. Timur még mindig altatásban volt, de a nagyja csak ezután következett. Az orvosok még nem ébresztették fel őt. Sokáig operálták; gyorsabbá tették a reflexeit, kiélesítették érzékeit, és megpróbálták ellenállóvá tenni a szervezetét a sugárzással, és más vegyi- és biológiai fegyverrel szemben. A sugárzással szemben nem tudták az orvosok hogy sikerrel jártak-e. Az operáció alatt a fiatal férfinak háromszor leállt a szíve, de szerencsére a háromszori újraélesztés után már nem omlott össze többet a keringése. Miután végeztek a műtéttel, egy üres kórterembe tolták, aztán pedig magára hagyták. Timur még sokáig nem tért magához, a szervezete máris próbált regenerálódni. Aztán amikor felébredt végre az altatásból - habár erős férfi, szörnyen magas fájdalom tűrőképességgel - minden idegszála, izma, és csontja égett. Felüvöltött fájdalmában. Egy nővér sietett be hozzá, és egy nagy adag fájdalomcsillapítót nyomott az infúziójába. A fájdalom enyhült. A fiú felsóhajtott. Mostmár nyugodtan pihenhetett tovább. Órákkal később a doktor ellenőrizte Timurt. A fiatal férfi abban a pillanatban felébredt, amikor megérezte az idegen jelenlétét. Ez olyan ösztön volt, ami csak a katonáknak adatott meg. Ezt is jól a srácokba nevelték; mindig legyenek készenlétben, ugyanis nem tudhatják, hogy mikor akar bárki vagy bármi az életükre törni. Az orvos egy szót sem szólt hozzá, ő pedig nem kérdezett semmit. Egy darabig figyelte a fiatal férfit, és látszólag csatát vívott önmagával, hogy bármit is mondjon-e. Végül sikerült neki dönteni.
– A beavatkozás sikeres volt. Ezt a hetet gyógyulással fogja eltölteni, azután pedig lépésről lépésre hozzá kell szoknia a módosításokhoz, vagyis gyakorlatilag az új testéhez. Addig is ne nagyon keljen fel – a doktor sarkon fordult, és kiment. Timur ismét végre egyedül maradt. A férfi nem tudta teljesen, hogy mit csináltak vele, de érezte, hogy érzékei kiélesedtek, és -annak ellenére, hogy még mindig fájt mindene- átjárja az erő. Tudta, hogy most pihennie kell. Muszáj visszanyernie az erejét, ha le akar majd lépni erről az átkozott helyről. Akaratlanul is végig gondolta, hogy mi történt vele, hogy mennyire a feje tetejére állt az élete. Rosszul érezte magát, végtelenül szomorúnak, elkeseredettnek, reménytelennek. Miért pont vele történt ez a sok szörnyű dolog? Miért ő került ide? Végülis tudta miért. Mert ő nem dugta homokba a fejét, amikor a többi ember igen. Katonának jó volt, sőt, az egyik legjobb az alakulatában. Kivételes mesterlövész. Elvégre a legjobbak legjobbjai között volt, a Spetsnaz része. De ideológiai szempontból semmit sem tudott, és ugyanannyit is ért. Nem állt be a sorba, és nem hajtotta le a fejét mint a többi ember. És ekkor Timur mintha megvilágosodott volna. Kiszabadul, és valahogy megdönti a rendszert. Nem volt minden rossz, a gazdaságpolitikát szerencsére nem másolták le, nem volt tervgazdálkodás, csupán csak a párt fejesei és a KGB mérgezte a társadalmat. Tehát tőlük kell megszabadulni.

Pár napig valóban pihent Timur, és evett, amennyit tudott. Bár borzalmas íze volt a kosztnak, de muszáj volt ennie. Egyik nap aztán erőt vett magán, és amikor dr. Pesznyikov bement a napi vizitre feltette a kérdését:
– Miért csinálták ezt a többi emberrel és velem?
– Maga más kísérletben vesz részt, nem olyanban mint a többiek – felelte a doktor ingerülten. Timur nem akarta annyiban hagyni.
– Miért csinálták ezt velem? Válaszoljon – követelte a fiatal férfi, így az idősebbik idegein táncolva. Az felhorkant.
– Feltételezem, ha válaszolok a kérdéseire akkor előbb elmehetek és végezhetem a munkám. A Párt Vezetés beruházott egy új projektbe, hogy alkossuk meg úgymond a tökéletes katonát. Kár hogy nem nyúltunk az agyához, akkor nem kérdezne ennyit. Törhetetlen csontokat akartak, erős izmokat, olyan érzékeket mint ami a vadállatoknak van, olyan szervezetet ami ellenáll a sugárzásnak, és az amerikaiak vegyi- és biológiai fegyvereinek. Mi pedig ezt megcsináltuk. Még valami? – kérdezte bosszúsan Pesznyikov.
– Nem, ez egyenlőre bőven elég. Talán csak annyi, hogy mikor mehetek végre egyedül hugyozni? – kérdezte szemtelen vigyorral a képén Timur, hátha ezzel még jobban felhúzza a doktort.
– Azt ma már megteheti, sőt, még fürödhet is ha nem akar bűzleni. És még valami! Jobban teszi ha nem szerez itt ellenségeket, sok csúnya dolgot lehet itt csinálni – válaszolta fenyegetően az öreg, aztán szemforgatva kiment. A fiú jól szórakozott az idős férfin. Szóval ma felfedezheti a terepet, minél előbb, annál jobb. Szerencse hogy volt bent egy falióra a makulátlan fehér falon. Megvárta, hogy visszavegyék a világítást, ami az este eljövetelét jelezte, aztán pontban tizenegy órakor kilépett a kórteremből. Nehéz dolga volt, figyelembe véve hogy minden ugyanúgy néz ki, nem tudja melyik emeleten van, hogy járőröznek a katonai rendőrök, és ezeken kívül van még kismillió dolog amiről nem tudott. Óvatos léptekkel osont végig a folyosón, miközben beugró részeket keresett a falon, ahová szükség esetén behúzódhat. Váratlanul két katonai rendőr jelent meg a folyosó végén, mindkettejük kezében egy ormótlan puska díszelgett, amilyeneket Timur még sohasem látott a hadseregben. Ezek a böhöm csúzlik biztosan az intézet új kreálmányai voltak, és a férfit érdekelte, hogy vajon mire képesek. Nem sokáig figyelhette a fegyvereket, mert a két katona vészesen közeledett felé. Muszáj volt minél hamarabb búvóhelyet keresnie, különben vége a felderítésnek. Az egyik hófehér ajtóhoz osont, hangtalanul akár egy macska, és benyitott. Az ajtót éppenhogy résnyire nyitva hagyta -mégis azt a látszatot keltve hogy az csukva van- és megvárta amíg az őrök elmasíroznak mellette. Mivel nem épült még fel teljesen, ez a kis kiruccanás sok energiát kivett a fiúból. Érezte ahogy a stressztől és a fájdalomtól hideg verejték lepi el testét, a cseppek pedig végigfutottak halántékán, arcán, hosszú nyakán, és széles hátán. Kezdett elfáradni, de még nem mehetett vissza, addig biztosan nem, míg meg nem tudja, hogy melyik emeleten van. Nyugodtan mehetett tovább rendíthetetlenül célja felé, miután hallotta hogy a léptek fokozatosan elhaltak. Befordult egy másik folyosóra, majd a távolban az egyetlen szürke dolog tűnt fel előtte, a lift. Tehát az emeletet jelző táblának is ott kell lennie. A tábla ott volt, ahol gondolta. A mínusz ötödik szinten volt. Remek, már ezt is tudja. Gyors tempóban visszaosont a kórterembe, és végre ismét pihenhetett. Nincs más hátra, csak további felderítések után megszervezni a szökést.