Szólíts Oppa-nak! - JJP [Fordítás] (Befejezett)

1. fejezet

Jinyoung egy hosszú, sötét folyosón sétált, ami feketébe öltözött, gyászoló emberekkel volt tele. Kapkodva vette a levegőt, és izzadtságcseppek folytak le a homlokán, miközben utat próbált törni magának az egyre sűrűbb tömegben. Nemrég még azt a személyt szidta bőszen, aki pár kilométerrel az az állomás előtt, ahol ő leszállt, megnyomta a vészjelző gombot, ezzel elintézve, hogy egy órára leálljon a vonat. És hogy ennél is rosszabb legyen a helyzet, kiment az egyik kereke annak a taxisnak, aki a megadott címre vitte volna, így gyalog kellett befejeznie a már nem olyan hosszú útját.
Ekkor a halott legjobb barátjával nézett szembe, aki fehérbe volt öltöztetve, az arca pedig hófehér és duzzadt volt. Két könnycsepp azonnal kicsordult Jinyoung szeméből, ami már így is fel volt dagadva, hiszen alvás helyet éjszaka, az út alatt is csak sírt. Miután letörölte az arcát, a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő, hangos zokogását. A szemeit összeszorította, mert képtelen volt szembenézni azzal a szörnyűséggel, ami történt; azzal a tragikus véggel, ami a barátjának jutott. A tűzvörös szeme szabályosan meg akart gyulladni, a remegő száját pedig előbb összeszorította, majd bele is harapott
- Fiam! - helyezte a vállára a kezét az idősebb hölgy. - A kisfiam... mi... többé nem láthatjuk. - Össze is esett, de Jinyoung elkapta, ezzel megelőzve, hogy a földre zuhanjon. 
- Anya... kérlek, szívd vissza! Olyan szörnyű téged ilyennek látni. Szívd vissza!
Az idős hölgy Jinyoungra támaszkodott, mivel a lábai küszködtek a talpon maradással. A fiú ezután odakísérte a férjéhez.
- Köszönöm, fiam! - mondta egy sóhajtás kíséretében a férfi. - Ígérd meg, hogy azért meglátogatsz majd minket. Hiszen olyanok vagyunk, mint egy család. Ígérd meg, hogy hírt adsz majd magadról, hogy többször is felhívsz! - kérte, és a hangja elárulta, hogy épp elfojtott egy sírást.
- Hogyan felejtkezhetnék meg rólatok? A szívemben ti igenis a családom vagytok - biztosította erről Jinyoung, egy gyenge mosoly kíséretében.

A temetés alatt a fiú közel ült az elhunyt családjához, hogy támogassa őket egy ilyen fájdalommal teli helyzetben. 
- Hol van Jaebum? - hirtelen Jinyoung eszébe jutott a másik fiúk.
- Jaebum... Jaebum... Jaebum! - szólította a fiút panaszosan a nő.
- Nem számít, majd én megkeresem. De kérlek, próbálj kicsit megnyugodni! - mondta, miközben megveregette az asszony vállát.
Mikor a temetés a végéhez ért, a családtagok még hivatalosak voltak a halotti torra, és Jinyoung ekkor indult el megkeresni a fiatalabb fiút. A szobájához érve jó sokszor bekopogtatott, de mivel semmilyen választ nem kapott, így magától benyitott.
- Jb? Jinyoung vagyok, és bejövök - lépett be, de a szoba üres volt. A fiú dolgozószobájába ment ezután, ahol képek összevisszasága fogadta, amiket összeszedett, és lerakott az asztalra. Az arcán ekkor megjelent egy mosoly, de azt könnycseppek áztatták. 
- Wonpil... - dőlt le az ágyra, kimerülten a fárasztó napja után. Amióta értesült a barátja haláláról, nem volt nyugta. Rögtön elrohant arról a helyről, ahol részmunkaidőben dolgozott, metróra szállt, és útközben a telefonján meg is vette a vonatjegyét.
A nyári napsugár azonban egyszer csak megvilágította a szobát, ezzel felébresztve a fiatal fiút, aki nyújtózkodás közben jött rá, milyen kényelmesen ellustálkodott Jaebum takarója alatt. A kabátja és a cipője ott hevertek az asztalnál, az inge pedig már nem volt annyira szépen vasalt. Miután számos kifogást felhozott, miért is hagyta ki a vacsorát, visszatért a Szöulban lévő házába, és próbálta utolérni magát a teendői kapcsán.

Már a nyári szünet a végéhez közelített, amikor Jinyoung egy hívást kapott. Amint látta, hogy Wonpil édesanyja az, azonnal felvette a készüléket.
- Haló! Micsoda meglepetés, anya! - Azt, hogy széles mosoly övezte az arcát, hallani lehetett a vonal túlsó végéről is.
- Fiam, már nem is hívsz, ami szörnyen elszomorít - panaszkodott Ms. Im.
- Bocsájts meg! A munka és a főiskola minden időmet elveszik. Még gondolkodni is alig van energiám...
- Megbocsájtok, fiam, hisz tudom, hogy nem könnyű az életed. Viszont kérni szeretnék tőled egy szívességet.
- Hisz tudod, hogy bármit kérhetsz tőlem.
- Arról lenne szó, hogy Jaebum folytatja a tanulmányait abban a sportintézményben, aminek a tagja, de most már gyakornokként, viszont nem akarom, hogy teljesen beszippantsa az egyetemi élet. Nagyon nem tetszik, amit az ilyen helyekről hallok. És mivel Wonpil már nincs köztünk, félek, hogy egyedül érezné magát abban a nagy városban. Arra gondoltam, hogy talán...
- Szeretnéd, ha vendégül látnám? Ha igen, nem kell sokáig magyarázkodnod emiatt. Jaebumot mindig szívesen fogadom, viszont, mint tudod, rengeteget dolgozok. Ezért se tudtam Wonpilt igazán meggyászolni. Tehát sokat vagyok itthonról távol - informálta a volt legjobb barátja édesanyját.
Jaebum már korábban is lakott a testvérével Szöul mellett, így nem volt ismeretlen számára a város, és már kellően idős volt ahhoz, hogy gondját viselje saját magának, ezért arra gondolt Jinyoung, hogy a lakása csak egy menedék lett volna a fiatal atléta számára.
- Nem, Jinyoung, nem szimplán arról van szó, hogy lásd vendégül, hanem, hogy odaköltözzön. Fizetné az albérlet felét, elég jó összeget kap a tanulmányaiért. - Az idősebb nő szabályosan megkönnyebbült a fiú kedvező válaszától.
- Nem, anya. Jaebumra úgy tekintek, mintha az öcsém lenne, így nem engedem, hogy bármennyit is fizessen nekem. Spóroljon csak valami fontosabb dologra. 
- Köszönöm! Köszönöm szépen, fiam! Tudom, mennyire makacs vagy, így felesleges is lenne ellenkeznem veled. Jaebum tíz nap múlva érkezik hozzád. Tényleg hálásan köszönöm.
Még húsz percig beszélgettek ezután, de már általánosabb dolgok felé terelve a témát, mint például, hogy mennyire megnehezítette Jinyoung életét az állandó munka. Korábban sült csirkéket hordott ki, de volt angol tanár és még sok más, mire megtalálta a jelenlegi munkáját: egy bárban volt kiszolgáló; és emellett kellett a főiskolára is bejárnia.