Ezeregy Csillag

5: Valami igazi

- Jó reggelt - húztam el hirtelen a sötétítő függönyt, így fényt engedve a szobába. Már órák óta ébren voltam, képtelen voltam visszaaludni, amikor reggel hatkor arra ébredtem, hogy az egykori mardekáros keze a derekamon pihent. Soha nem érzett boldogság töltött el, ami eléggé megrémített tekintve, hogy a férfi évek óta ellenségesen viselkedett velem, és soha mégcsak jelét sem mutatta annak, hogy bármennyire is vonzódna hozzám.

- Csak még öt percet - nyöszörgött és a fejére húzta a takarót.

- Nincs öt perc - vágtam rá rögtön - A reggeliidőnek már úgyis vége, fél tíz múlt...

- De hétvége van - kaptam választ - Meg amúgy is, nekem egész hónapban nem kell bemennem dolgozni, úgyhogy nyugodtan alhatok addig, amíg akarok - fordult az ellenkező irányba, mire hozzávágtam egy párnát.

- Akkor is idő van! Vagy akarod hallgatni anyámék sutyorgását, hogy mégis mit csináltunk az este, hogy nem tudunk felkelni, mert fáradtak vagyunk? - vontam fel a szemöldököm.

- Miért mit csináltunk az este? - kérdezte. Fejéről már lehúzta a takarót, így láthatóvá vált számomra tipikus Malfoyos vigyora.

- Hülye - vágtam rá az első dolgot ami eszembe jutott - Semmit nem csináltunk, és pont ez lesz az amit nem akarnak majd elhinni. Az ami este történt, az... az csak - próbáltam keresni a szavakat, arra, amikor éjszaka nem kigúnyolt, hanem újra megcsókolt. Hogy mennyivel másabb volt, mint amikor még évekkel ezelőtt Ron csókolgatott így.

- Igen? Az mi is volt? - élvezte a helyzetemet, ez nem vitás. Élvezte, hogy nem tudok mit mondani. Gyerünk, Hermione, szedd össze magad!

- Az csak egy csók volt - néztem a szemébe.

- Nem, nem!

- Akkor kettő - forgattam meg a szemem, mire egy kihívó pillantást kaptam - Jól van, több volt mint kettő! Most örülsz? De ez nem így megy, tudom, hogy mit mondtam tegnap, de ne vágjunk bele rögtön a közepébe, csak induljunk el elölről - próbáltam rendezni a gondolataimat, miközben ő felállt és felém sétált. - Először is, nem fogjuk azt játszani, hogy annyiszor csókolózunk, amíg az összes csillag el nem tűnik! Tehát nem lehet az, hogy csak úgy bármikor megcsókolsz, hiszen az "ismerjük meg egymást" az nem ezt jelenti... - halkult el a hangom, amikor keze derekamra kúszott, és közelebb húzott magához. Teljesen hozzá simultam, éreztem a szívverését, és minden egyes lélegzetvételét. Másik kezével felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek, én pedig elvesztem a szürke tekintetben. Most teljesen más volt, mint egykor a Roxfortban, nem megvetést sugárzott, sokkal inkább valami teljesen új dolgot, amit még nem sikerült megfejtenem.

- Pedig számomra a "próbáljuk meg élvezni" az egy kicsit többet jelent, mint, hogy kedves szavakat mondok, te pedig elpirulsz - suttogta a fülembe, nekem pedig végigfutott a borzongás a hangja hallatán. Lágy csókot nyomott a fülem mögötti érzékeny területre, majd végig lefele a nyakam mentén, egészen a kulcscsontomig. Aztán elhúzódott.

- Kérlek... - hallatszottak halkan a szavak a számból - Ne hagyd abba...

- Csak nem tetszik? - nevetett fel, majd tekintetét végigvezette arcomon, egészen az számig, majd megállt. Szürke szemét fürkésztem, miközben próbáltam kitalálni gondolatait, de túl erősen védte őket.

- Nagyon remélem, hogy nem arra megy ki az egész, hogy minél hamarabb szabadulj tőlem - suttogtam egészen közel hajolva hozzá, majd tarkójánál fogva lejjebb húztam magamhoz és lágyan megcsókoltam.

~~~

- Na mesélj, milyen volt a szüleidnél? - húzta fel szemöldökét Ginny, mikor beléptem a kávézóba.

- Nagyon aljas húzás volt tőled, amit a szüleimnek mondtál - forgattam meg a szemeimet, majd akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Csak nem történt valami, hogy ilyen jó kedved van? - kerekedett el a szeme, mire éreztem, hogy az arcom pirulni kezd. - Szóval igen! Mesélj már! - nyaggatott.

- Mégis mit mondjak? - néztem a szemébe. Úgyis el fogom mondani neki, nem tudom magamban tartani. - Csak beszélgettünk, és kiderült, hogy nem is annyira... hogy nem is annyira gonosz. Hogy tud rendes is lenni, ráadásul teljesen természetesen hat, nem pedig úgy, mintha beteg lenne.

- Ennyi? - hangjában mintha csalódottság tükröződött volna.

- Megcsókoltam - mondtam ki, lehajtva a fejemet, és beleittam az éppen kihozott kávémba. - Elmondtam, hogy szeretném, ha egy kicsit élveznénk azt az időt, amit kénytelenek vagyunk együtt töltelni, és megcsókoltam. Aztán... - vettem egy mély levegőt - aztán ő is megcsókolt, és.. és jó volt. Annak ellenére, amit vártam, egyáltalán nem volt erőltetett, sőtt!

- Itt nagyon alakul valami - nézett rám mindentudóan, majd megrázta a fejét - De biztos nem bánt? Mármint, tudod, mint a Roxfortban? Nem kiabáltok? Nincs semmi olyan amiért megátkoznátok a másikat?

- Egy rossz szava sem volt még se rám, se a szüleimre - gondolkoztam el - Olyan dolog, amiért szívesen megátkoznám, olyan mindig lesz, és ezellen nem tudok semmit sem tenni. És egyre inkább azt érzem, hogy nem is akarok. Jól érzem magam mellette. Ez egyszerre rémiszt és nyugtat meg...

- Mondam én, hogy van valami különleges kapocs köztetek - bizonygatta magának, mire megforgattam a szemem. Aha, persze... Egy különleges kapocs, amit Ginny még negyedévesként talált ki, és azóta ezt bizonygatta.

- Mindegy, nem számít - pillantottam ki az ablakon, ahol megint elkezdett esni az eső, nekem pedig már az elázás gondolatától is a libabőr fuott végig a karomon. - Egyébként holnap elvisz vacsorázni...

- Elvisz vacsorázni? - gúvadt ki a szeme, mire bólintottam. - Akkor nagyon komolyak a szándékai. Elvégre nem lenne muszáj ennyi időt együtt töltenetek, de csak növeli a percek számát...

- Hogy hamarabb szabaduljunk egymástól - vágtam rá, mire egy értetlen tekintetet kaptam.

- De hiszen az előbb még azt ecsetelted, hogy lehet, hogy valami több is lesz köztetek, most meg máris jössz ezzel? Akkor pontosan hogyan is gondolod?

- Azt... azt hiszem, hogy kezdem megkedvelni, de érzem, és a lelkem mélyén tudom is, hogy ha belemegyek ebbe, akkor rettenetesen össze fogja törni a szívem. És az nem véletlenül lesz...