A föld alatt (Éhezők viadala)

1. fejezet/1. rész

Vér van mindenhol. Eláztatja a pólómat, a tenyeremet. A hasamra szorítom a kezem. Zsibbad a karom, fázok, nem tudok megmozdulni. Mindjárt vége. Már csak a családomra gondolok. Ők ezt végignézik. De legalább biztonságban vannak. Ebben a tudatban csukom le a szemem.

Felkelek az ágyból. A többiek már alszanak. Gyorsan felrántom a bakancsom, felkapom a táskám és kisettenkedek az ajtón. Az egész utca sötét, csak központnál világítanak az utcalámpák. Rutinosan körbenézek, sehol senki, kilenc után kijárási tilalom van. Békeőröket nem látok, úgyhogy gyorsan átsurranok az utca másik oldalára, átlendülök egy kerítésen és a hátsó ösvény mentén futok a gyárig. Néhány Békeőr ácsorog itt-ott. Sebaj. Megvárom, amíg elmennek. Pár perc múlva megérkezik a váltás. Érzem, ahogy a pulzusom felgyorsul, a tenyerem izzad és remegés fog el. Megfordul a fejemben, hogy inkább hazamegyek. De aztán elérkezik a megfelelő pillanat. Az előző, délutáni váltásnál elhelyezett csapda tökéletesen működik. Ahogy a Békeőr elhalad mellette, az érzékelő bekapcsol, a gyár szélső szárnyában megszólal a riasztó. Az öcsém határozottan egy zseni. A Békeőrök értetlenül egymásra néznek, majd fegyverrel a kézben elindulnak. Sejtettem, hogy így lesz. Egész éjjel itt ácsorognak, ha történik valami érdekes, mindenki odaáramlik. Még ha ezt a szárnyat őrizetlenül is hagyják. Szorosan megmarkolom a bicskám, majd futásnak eredek. Az egyik hátsó ajtóhoz rohanok, ahonnan nem látnak az őrök. Könnyen felfeszítem a régi zárat, majd belököm az ajtót. Úgy dobog a szívem, hogy attól félek, mindjárt elájulok. Pontosan tudom, hogy bent mit hol keressek, hiszen minden nap ezen a helyen dolgozok, iskola után. Elfutok balra, berontok a megfelelő raktárba. A jobb oldali fal és a dobozok között be van csúsztatva egy csomag. Eddig még soha nem tudtam elhozni, egy kis alkatrészt sem, úgy leellenőriznek minden nap. Biztos vagyok benne, hogy ebben a körzetben a legszigorúbb a biztonság. Itt fegyvereket gyártunk és a Kapitólium nem engedheti meg, hogy a kezünkbe kész fegyver kerüljön. Ezért gyártják például külön szektorban a töltényeket. Négy éve dolgozok itt, volt időm mindent kifigyelni. Mások is próbáltak már fegyvert lopni. Volt, akinek sikerült és később kapták el, volt, aki lebukott és a helyszínen lőtték le. De egy ilyen éjszakai betörésre biztosan senki nem vállalkozott. Ebben a szárnyban másfél éve iktattam ki a riasztókat. Azóta vagy nem vették észre, vagy nem tudom. Csoda, hogy nem cserélték ki. Három évembe telt az egészet megszervezni. Csoda, hogy eljutottam idáig. Egyszer egy gyilkosságot a körzetünkben géppisztollyal követtek el. Akkor merült fel bennem, hogy ha másnak is sikerült, akkor nekem is fog. Mindenki, aki itt dolgozik, vagy nem akar balhét és meghúzza magát, vagy már megpróbált lopni.
Becsúsztatom a táskámba a már régebben idecsempészett alkatrészeket, félkész fegyverdarabokat. Most jönnek a papírok. Nem tudom, mennyi idő alatt érnek vissza a Békeőrök, de nincs sok időm. Kimegyek a raktárból, becsukom az ajtót. A műhelybe rohanok, szerencsére nincs bezárva az ajtó. Oldalt, a polcokon megtalálható egy rakás mappa és papír. Tervrajzok. A fegyverek egy részét nyilván simán össze tudom szerelni, hiszen évek óta csinálom. De a többi résszel gond lesz. Soha nem foghattam kész fegyvert a kezemben. Ahogy senki, a Békeőrökön kívül. Legalábbis hivatalosan. Remegő kézzel markolom fel a papírokat. Aztán hirtelen még remegni is elfelejtek. Kint kiáltások hallatszanak, futó léptek visszhangoznak az üres és kihalt gyárban. Az ajtóhoz rohanok, óvatosan becsukom. Eszembe sem jut kifutni a folyosóra. Idebent teljesen elvesztettem az időérzékem. Ron is megmondta, hogy nem fogok kijutni időben. A szabad kezemet beletörlöm a nadrágomba, próbálok lehiggadni. Hallom, ahogy az ajtókat nyitogatják. Volt erre is egy B tervem, az biztos. A hatalmas műhely túloldalára futok, kinyitok egy ajtót. Teljesen bepánikolok, nem tudom, hogy mit csinálok. Átmászok egy rakás szerkezeten, meglátok fent egy csapóajtót. Remegve behajtom az ajtót, felmászok egy fémláda tetejére és gondolkodás nélkül megragadom a csapóajtót és megrántom. Fent vaksötét van. Ehhez képest a félhomály maga volt a tökély. A papírokat összegyűröm és a nadrágzsebembe gyömöszölöm. A bicskámat feldobom a csapójtó nyílásán. Tompa puffanás jelzi, hogy megérkezett. Lábujjhegyre állva megkapaszkodom a nyílás oldalában és megpróbálom magam felhúzni. Túlságosan reszketek, nem megy. Még jobban bepánikolok. A hajam kisöpröm az arcom elől, majd elrugaszkodok. Tulajdonképpen csak reménykedem a csodában. Félig sikerül valahogy felküzdenem magam, hogy ne csússzak vissza, a lábaimmal kapálózok. A Békeőrök berontanak a műhelybe. Meghűl a vér az ereimben, ahogy a lábam súrol valamit, majdnem feldöntöm. Jobb híján előrenyúlok, megkapaszkodom valaminek a sarkában. Előrecsúszok, végre fel tudom húzni a jobb lábam. Végül teljesen felkapaszkodok, azonnal lecsapom a csapóajtót. Ösztönösen a bicskám után kutatok, hamar megtalálom magam mellett. A Békeőrök közül valaki beront a szobába. Hallom, ahogy alattam mászkál, felrúg valamit, ami aztán hatalmas csörömpöléssel ér földet. Végül kimegy, a hangjuk fokozatosan elhalkul. Belenyúlok a táskámba, elkezdem kutatni a doboz gyufát, amit magammal hoztam. Volt otthon ugyan egy fél gyertya is, de az anyáéknak feltűnt volna, ha hiányzik belőle egy kicsi is. Márpedig anya csak akkor tudhat az akciómról, ha végeztem. Soha nem engedte volna meg, hogy betörjek a gyárba. Megtalálom a doboz gyufát, amit fél éve gyűjtögetek. Mindig csak egy-egy szálat vettem el otthonról. Mindig én veszem meg, én gyűjtök rá pénzt, miért ne tehetném meg? Ennek ellenére bűntudatom van. Meggyújtok egy szálat. Alig látok valamit a fényénél, de jobb mint előtte. A plafonon csövek futnak, a jobb felső sarokban egy kis szellőző csatorna. A fejem sem férne be. A falon látok egy dobozt, egy rakás vezetékkel. Néhány szerszám és egy üres, poros láda feküdt a padlón, meg néhány cső fut a padlón is. Az egyikbe kapaszkodhattam bele. Odamászok az ablakhoz. A plafon olyan alacsonyan van, hogy nem tudok felállni. Ki kell valahogy jutnom. Az egyetlen esélyem az lenne, ha visszamászok és valahol kiosonok, de ha a Békeőrök meglátnak, amire hatalmas esély van, gondolkozás nélkül lelőnek. Jobb híján úgy döntök, megvárom a hajnali váltást. Akkor ugyan kétszer annyian lesznek, de nagyobb az esélyem elosonni. Meggyújtok egy gyufát, majd fél kézzel előveszem a csomagot. Egy darab vízhatlan ponyva, amivel a ládákat letakarjuk azokban a raktárokban, ahol beázik a tető. Ahogy lerakom a földre, szétnyílik és kiesnek az alkatrészek és félkész fegyverek. Három év alatt lopkodtam össze. Három évig tervezgettem az akciómat és mégsem sikerült. Átnézem a csomag tartalmát. Nem találom a hangtompítót. Márpedig az elengedhetetlen. Anélkül nem tudok vadászni. Ráadásul eladni sem tudom olyannak, aki dettó vadászna vele. Beletúrok a táskámba. Szerencsére megtalálom a hangtompítót. Biztosan kicsúszott a ponyva darabból.
Holnap lesz az aratás. Mindenképpen haza kell csempésznem a fegyvereket. Mert ha talán kisorsolnak, nem lesz aki kaját és pénzt szerezzen anyán kívül. De ha lesz egy, vagy netán több fegyverünk... Vadászni lehet vele. El lehet adni. Rengeteg pénzt lehet érte kérni. Csak ne nyomjanak fel, ugyebár. Más kérdés, hogy a vadászáshoz előbb meg kell tanulnom lőni. De azt majd később. Előbb legyünk túl az Aratáson. Idén nemcsak az idősebbik öcsém, Ron neve, hanem már a húgom neve is szerepelni fog a gömbben. Ron neve alapból kétszer, plusz négy tesszera, Lydiáé egyszer. Az enyém pedig negyvenhétszer. A tesszera miatt, amiért az évek során feliratkoztam a saját, a két húgom, a két öcsém apám és anyám nevében. Néha többször is fel kellett. Egyszer pedig nem jött meg a megfelelő adag és semmit nem tudtunk ellene tenni. És a cetlik azért gyarapodtak, habár nem kaptunk kaját. Ezután az incidens után napokon keresztül a Kapitóliumot szidtam. Anya meg rémüldözött, hogy ha így folytatom, elvisznek, mint a nagybátyámat.
Összepakolom a csomagot és nekidőlök a hideg falnak. Akár aludhatnék is. Itt úgysem találnak meg. Akármennyire is félek, pár perc múlva elbóbiskolok. Azonban amikor felébredek és felnyitom a csapóajtót, az éjszakainál erősebb fény szűrődik be. Reggel van. Valószínűleg lekéstem a hajnali váltást. Az aratás kábé két órán belül elkezdődik. Akkor mindenki ott lesz. Aki pedig nem lesz beregisztrálva, és nem is haldoklik, azt úgyis agyonlövik. Tehát a Békeőrök nagy része a téren lesz. Nem igazán kell félniük ilyenkor a rendbontástól. Várok még egy kicsit, majd összeszedem magam, lemászok és kiosonok a műhelybe. Óvatosan kilépek a folyosóra. Sehol senki, nyilván. Bemegyek a raktárba, ahol bejöttem és kinézek a szétálló deszkák között. Innen látnom kellene egy-két Békeőrt. De nincsenek itt. Kis híján felujjongok. A raktár zárja még mindig rossz. Túl nagy szerencsém van. Résnyire nyitom, majd egyre jobban kihajtom az ajtót. Kissé megnyugodva kioldalazok, visszacsukom az ajtót és amikor látom, hogy tiszta a terep, a bokrok közé rohanok. Visszanézve látom, hogy egy Békeőr ácsorog a gyár ennek az oldalán, de pont el van foglalva azzal, hogy az utcán menetelő embereket nézze. El fogok késni az Aratásról. Hazáig futok, ott lihegve rontok be a házba.
- Te mégis hol voltál? - üvölt rám anya olyan hangerővel, hogy kis híján szívinfarktust kapok.
Mindenki a konyhában áll, felöltözve. Csak apa hiányzik, de õ úgysem jön. Bár nem haldoklik, úgysem fognak vele mit kezdeni. Lydia az egyetlen, akinek szép ruhája van. Az én egyik régi ruhám. A többiek a hétköznapi öltözetükben vannak, csak a szokásosnál kevésbé gyűrött és koszos. Ron dühös tekintettel mered rám. Tudja, hogy elmentem.
- Megmagyarázom.
Itt úgysem hall senki. Már rég nem hallgatják le a város ezen részét. Különben már vagy ötször meghaltam volna.
- Három éve tervezem, hogy betörök a gyárba - sóhajtok fel - Csak nem úgy jött össze, ahogy terveztem. De itt vagyok - tárom szét a karom.
- Minek akartál te betörni? - érdeklődött tök ártatlanul Lanore, a kisebb húgom.
- Hogy ne haljunk éhen - csikorgattam a fogam. Előveszem a csomagot és kibontom. Anya összerándul.
- Te megőrültél - állapítja meg.
- Ezt most elrejtem - közlöm nyugodtan. Anya teljes sokkban van. Kimegyek a konyhából, be a szobába, ahol alszunk. Villámgyorsan átveszem a kettő közül a szebbik ingem. Direkt erre a napra kimostam és vagy egy hete nem használtam, hogy a lehető legjobb állapotban legyen az ünnepségre. A táskát szokás szerint az ágyam végébe dobom. Felveszem a csomagot, előveszek a rozoga fiókból egy darab erős spárgát és összekötözöm, nehogy bármi kicsússzon belőle. Ekkor meglátom, hogy Ron áll az ajtóban.
- Miért nem szóltál?
- Mert velem akartál volna jönni.
- De én is segítettem - vágja a fejemhez.
- De kicsi vagy.
- Tizenhárom vagyok! - csattan fel - Két éve dolgozok!
- Nem baj. Már mindegy. Téma lezárva. El fogunk késni.
Ron továbbra is durcás arccal mered rám.
- Na, figyelj. Te leszel az egyetlen, aki tudni fogja, hogy ez hol van - emelem meg a csomagot.
Odamegyek az ablakhoz és lefeszegetem az alsó párkányt. A mögötte lévő deszka alatt van egy kis lyuk, oda tömködöm be.
- Ha hazaértünk, keresünk egy jobb helyet, oké? Este pedig elmondom, hogy mi volt. Hacsak addig anya nem öl meg.
Ron arca megrándul, de aztán bólint. Következő pillanatban Lanore fut be a szobába, hogy induljunk, mert késésben vagyunk.
Körbenézek a szobában. Minden Aratás előtt belevésem az emlékezetembe. Hátha nem térek vissza többet. Ilyenkor sokkal ragaszkodóbb leszek mindenhez, hiszen nagy esély van arra, hogy kisorsolnak. Nem tudok olyan gyereket, akinek több cetlije lenne, mint nekem. Nagyot sóhajtok, majd kiterelem a tesóimat a szobából.