A föld alatt (Éhezők viadala)

7. fejezet/1. rész

Kábé huszadszorra állapítom meg, hogy valószínűleg amint felküldenek az arénába, el fogok ájulni a félelemtől. A szobában hideg van, pláne, hogy csak fehérnemű van rajtam. Nero lép be az ajtón, kezében a ruhám, amit az arénában viselek majd. Gyorsan kikapom a kezéből a ruhákat és magamra rángatom a fekete nadrágot. Valami furcsa, nyúlós anyagból van, de nagyon kényelmes. A kék pólónak hosszú ujja van és teljesen a testemhez tapad, ami zavaró, de nem ez lesz a legnagyobb problémám egy mészárlás kellős közepén. Érződik, hogy az anyag nagyon könnyen szakad.

- Nem fog megvédeni a víztől, a hidegtől és hamar felmelegszik - mondja Nero, miközben a fekete, masszívnak tűnő bakancsot húzom fel.

- Ezt megnézték, magaddal viheted - adja át a nyakláncomat - Csináljunk valamit a hajaddal, hogy ne zavarjon.

Megfordulok, Nero pedig erősen összegumizza a hajamat.

- Hányszor csinált már ilyet? - kérdezem- Úgy értem, hányszor állt itt, és nézte, ahogy a kiválasztottak...

- Tizenháromszor láttam, ahogy gyerekeket küldenek be az arénába - vágja rá - Úgyhogy harmadszorra figyeltem arra, hogy ne kötődjek hozzájuk. Oda kell állnod- int a kör alakú, kissé megemelt lap felé. Ráállok, miközben felrakom a medált a nyakamba. Még nem is vagyok az arénában, de a szívem eszeveszett tempóban ver. Néma csönd van a szobában, amíg a kör szélénél halk sziszegéssel üvegfal emelkedik. Alattam a körlap lassan emelkedni kezd. Tulajdonképpen már itt is marhára félek, ezen pedig abszolút nem segít a klausztrofóbiám. Pár pillanat múlva felérkezek a csõszerőség tetejére és elém tárul az aréna. Az első, amit meglátok, hogy nemes egyszerűséggel nincs ég. Hiányoznak a felhők, a nap. Konkrétan a föld alatt vagyunk. Sosem szerettem az ilyen helyeket, talán mert a napjaim nagy részét egy ablak nélküli gyárban töltöttem. Nincs kifejezetten sötét, se világos. Legalább hozzá van szokva a szemem a sötéthez, hiszen a gyárban a lámpák vagy egyáltalán nem, vagy alig mûködtek. Balra kettővel megpillantom a Tizenkettedikbõl jött fiút, aki marha jól dobálta a késeket a kiképzőközpontban. A Tizenkettedik a bányakörzet, az onnan jötteknek lehet egy kis előnyük. Jobbra tõlem egy Hivatásos fiú áll, mellette pedig a dilis lány a Hetedikből, Johanna. Az utóbbi miatt nem aggódom, a fiú miatt viszont annál inkább. Annak ellenére, hogy az aréna leginkább egy hatalmas barlangra hasonlít, jobbra erdőt látok. Előttem a Bőségszaru, a hatalmas fémből készült kúp, tele fegyverekkel. 45 másodperc van hátra. Amikor ma reggel találkoztam a mentorommal, rendesen be voltam pánikolva, rájöttem, hogy az elmúlt napokban semmit nem tudott velünk megbeszélni, vagyis ha belépek az arénába, fogalmam sincs, mit csináljak. "Nem tudsz harcolni, eszedbe sem juthat a Bőségszaruhoz menni. El kell menekülnöd, esetleg biztonságos távolságból összeszedhetsz néhány olyan dolgot, aminek hasznát veheted." 39 másodperc. "De elkerülhetetlen a harc, fel kell készülnöd az önvédelemre, keresned kell bármilyen fegyvert. Esélytelen, hogy találj egy jó kést, ahhoz a mészárlásban is részt kell venned." Rögtön balra tőlem egy fiatal, 12-13 éves lány áll, a Kilencedikbõl. Halálra van rémülve. Ahányszor ránézek, bátornak érzem magam. 26 másodperc. "Azzal a 6 pontoddal nem te leszel az első, akit levadásznak. A közönség valószínûleg nem tart esélyesnek, talán sajnálnak, de már felhívtad magadra a figyelmet. Ha csak egy kicsit is bizonyítasz, lesznek támogatóid." 11 másodperc. El kéne futnom az erdőbe, és elbújni. 10. Ugyanakkor nem tájékozódom olyan jól ott, de nem mintha lenne választásom. 9. Szükségem lesz egy pár dologra. 8. Bármire, majd felhasználom valamire. 7. Kicsit előrébb ott van például egy csavarhúzó. Nem mintha sokra mennék a szereléssel, de szerszám, az egyetlen dolog, amihez értek. 6. Hülyeség, semmi hasznát nem veszem, csak kockáztatok. 5. Ha elfutnék balra, van egy pár értékesebb dolog. 4. A kislány nem fog megtámadni. 3. A Hivatásos pedig egyből előre fog rohanni. 2. Jó helyzetben vagyok, ki kell használnom. Senki nem fog velem foglalkozni. 1. Megszólal a gong, én pedig azonnal futásnak eredek. Nem az erdőbe, elbújni, hanem a Bõségszaru felé. Látom, ahogy a Hivatásos ezerrel robog a Bõségszaru felé, Johanna sarkon fordul és elrohan az erdőbe, a Kilencedikből jött lány leblokkolt, mozdulni sem tud. Megcélzok egy éles fémdarabot, ami közel van egy hátizsákhoz. A hátizsák túl messze van a szarutól, hogy értékes dolgok legyenek benne. Sikeresen elérem a fémdarabot, felkapom és futnék tovább, de ekkor valaki hatalmas erővel nekem jön. A Tizenkettedikből a fiú. Öntudatlanul meglendítem a fémdarabot, ami eltalálja a srác nyakát, meg ugyan nem vágom, de fuldokolva a torkához kap. Felpattanok, ész nélkül rohanni kezdek tovább. Nem messze tőlem két fiú birkózik, egy lány holttestében majdnem elesek, egyszer elsüvít mellettem egy nyíl, az ágyú folyamatosan dörög. Meglátok egy tőrt, nincs is olyan vészesen közel a szaruhoz. Gondolkodás nélkül megindulok felé, közben felkapok egy törött agyagedényt és egy madzagot. Látom, hogy a fiú a Tizenegyedikből, aki profin bánik a baltával, is megindult a tőrért. Vissza kéne fordulnom, most azonnal. A fémdarab kicsúszik a kezemből, de nem állok meg. A fiú kicsit hamarabb ér a tőrhöz, felkapja, készen arra, hogy leszúrjon, ekkor viszont eltalálja egy nyílvessző a nyakát. Mielõtt felfognám, mi történik, a srác halott. Kihámozom a kezéből a tőrt, és levágom vele a hátizsákját, ami félig a vállán lógott. Az ép szíjat átvetem a vállamon, és elrohanok az erdõ felé. Pár centivel az oldalam mellett elsüvít egy kés, örömmel állapítom meg, hogy nem haltam meg, és nem messze van egy földbe fúródott kés. Persze a kést is magammal viszem. Majdnem elértem a fákat, amikor hatalmas robbanás történik, hirtelen a földön találom magam. Sikolyokat hallok, hátranézek, a Bőségszaru több helyen lángol, mindenhol vér. Feltápászkodok, újból rohanni kezdek, mellettem elfut egy másik lány is, be az erdőbe. Tudomást sem vesz rólam. Elérem a fákat, bent meglátok egy kitaposott ösvényt, valaki nyilván arra ment, tehát arra én nem akarok. Elfordulok balra, arra lehet az erdõ széle, én pedig nem akarok bekerülni a kellős közepébe, eltévednék. Vizet kell találnom. A növényzet zöld és friss, valahol a természet törvényei szerint kéne, hogy legyen, de nem beszélhetünk a természet törvényeiről, amikor egy gigantikus barlangban lévő erdőben vagyok. Szívesen megállnék, megnézni, mi van a táskában, de inkább menekülök, nem akarok közel maradni a többiekhez. Pár perc gyaloglás után meghallok egy sikolyt, majd ágak reccsenését, kiáltozást. Túl közelrõl jönnek a hangok ahhoz, hogy ne rémüljek halálra, ösztönösen elkezdek futni az ellenkező irányba. Sokkal gyorsabban tudok rohanni, mint azt gondoltam volna. Egy idő múlva lassítok, fokozatosan megnyugszom, már amennyire egy ilyen helyzetben meg lehet. Még sokáig nem állok meg, egyszer csak vége szakad az erdõnek. Egy rétszerűségen találom magam, amit körbevesz egy rakás barlang, szikla. Az egész tulajdonképpen egy összefüggõ hegységnek néz ki. Célba veszem az egyik barlangot, amikor eldördül egy ágyú. És még egy. Jó lenne tudni, hányan haltak meg, és kik azok. Mióta beléptem az arénába, elõször jut eszembe, hogy Alex él-e egyáltalán. Nem kéne vele foglalkoznom, ha érzelmek fűznek hozzá, csak nehezebb lesz a dolgom. Nem mintha bárkit is meg akarnék ölni, de nem fogok haverkodni. De ha Alex nincs, Ron is itt lenne velem az arénában. Fel nem foghatom, hogy gondolták, hogy harmadszorra kerül be valaki a családunkból az arénába. Ilyen véletlenek nincsenek, ez egyszerűen már a kivételezés magasfoka. Ennyi erővel ki is végezhetnék az egész családunkat. A barlang belseje elképesztően szűk. Inkább egy folyosónak tűnik. Beljebb megyek. A folyosó elfordul, ha jól látom, később el is ágazik. Ez egy labirintus, döbbenek rá. És ez tölti ki az aréna legnagyobb részét. Hirtelen azt kívánom, bárcsak egy hósivatagba vagy egy síkságon lennénk, ahol képtelenség elbújni. Mindkettőre volt már példa. Egyik viadal sem tartott pár napnál tovább. Megfordul a fejemben, hogy visszamegyek az erdõbe, bár nem túlzottan az én terepem, a természethez annyi közöm van, hogy néha gyűjtök hazafelé növényeket. Viszont a tájékozódási képességem szörnyű, el fogok tévedni. De csak nem tervezték olyan bonyolultra ezt a labirintust, különben mindenki szimplán eltévedne és éhen halna. Az meg nem lenne elég véres a Kapitóliumnak. Végül úgy döntök, kicsit beljebb megyek. Amikor befordulok a második sarkon, úgy gondolom, kívülrõl senki nem láthat, leülök a földre, megnézem, mi van a táskában. A fél pántja leszakadt, amikor levágtam a halott fiúról. Erre a gondolatra felkavarodik a gyomrom. A táska zöld, nem feltűnő, hatalmas vérfolt van a hátulján. Ismét leküzdöm a hányingert, és kinyitom a táskát. A tartalma elég csekély, van benne egy fél ragasztószalag, egy kisebb edény, egy üres zacskó, aminek tartalma valószínűleg a táska alján szétszóródott aszalt gyümölcs volt. Mielőtt folytatnám a leltározást, lépteket hallok. A kés és a tõr, amit eddig a kezemben szorongattam, a földön hever. Gyorsan felpattanok, megfogom a tőrt, a kés viszont a földön marad. Mielõtt kitalálnám, mit is csináljak, valaki befordul a sarkon és egyenesen nekem ütközik. Reflexszerűen ellököm magamtól, mire az illető a nyakam felé öklözik, de nem talál. Megfordulnék és elfutnék, de amikor megindulok, elbotlok egy kiálló kőben, a földön kötök ki. Egy pillanat múlva valaki rátelepedik a hátamra, érzem a szorítást a nyakamon. A karom, vele együtt a tőr alám gyűrődött, a kést nem érem el, nem tudom levetni a hátamról a támadót, pedig nem túl súlyos. Egyre jobban szorítja a nyakam, de nincs elég jó hozzáférése ahhoz, hogy megfojtson. Ezért elköveti azt a hibát, hogy leszáll rólam, megfordít, én pedig gondolkodás nélkül felé lendítem a tőröm, ami viszont kicsúszik a kezembõl, de így is fejbe találja a fiút a markolattal. A srác hátraesik, én magamhoz veszem a fegyvert, rátelepedek a hasára. Normál esetben hülyén érezném magam, de ezt a helyzetet legnagyobb jóindulattal sem lehet normálisnak nevezni. Itt azonban megállok, fogalmam sincs, hogyan tovább.

- Ha nem fogsz megölni, szállj le rólam - közli a velem az alattam fekvő fiú. Megpróbál kiszabadulni, de a térdemmel nekinyomom a kezét a talajnak.

- Hogy nekem ugorj és megölj?

- Nem mersz megölni - mondja ki a nyilvánvalót - Patthelyzet.

Megint elkezd tekeregni, felrántja a térdét, de nem sikerül levetnie magáról. Fekete haja van, sötétebb, mint nekem, sötét a szeme is, a bõre barna, mintha elég sokat tartózkodna kint. Aránylag izmos a testalkata, van egy heg a homlokán, nincs nála semmilyen fegyver vagy bármi más tárgy.

- Te a Hetedikből jöttél - állapítom meg. Nem kellett volna. Jobb, ha az embereket abban a tudatban hagyom, hogy semmit nem tudok róluk. Az illető neve Leo, rendkívül jól bánik az íjjal, de nem jó a kézügyessége, nem tud tüzet gyújtani, kötelet csomózni. Senkivel nem ismerkedik, szövetkezik, az interjún a visszahúzódó karaktert adta.

- Igen, nem fogok ölni - Na ez sem fog bekerülni az adásba. Igazából nem csodálkoznék, ha a fejünkre robbantanák a plafont - De ha leszállok rólad, megölsz.

Igen, így kell ezt. Hangosan kell levezetni a gondolkodásunkat egy olyan ember előtt, aki meg akar ölni.

- Hát, nem ülhetsz itt örökké. Mégis hogy tervezel...- Ekkor halálos nyugalmat tettetve leszálltam róla. Leo csodálkozva bámult rám, még felállni is elfelejtett.

-Végülis ha nem fogok ölni, valaki más fog kinyírni engem. Akkor akár te is lehetsz az - egyenesedtem fel. Leo ezen láthatóan meglepődött, feltápászkodott, de aztán nem mozdult. A számításom bejött, nem tud mit kezdeni velem, amikor csak ott állok előtte. Nem egy hidegvérű gyilkos.

- Akkor mi lenne, ha elindulnánk két különböző irányba? - kérdezem.

- Mi lenne akkor, ha szövetkeznénk? - kérdez vissza. Elfelejtek levegőt venni. - Neked van fegyvered, meg cuccaid, de kizárt hogy kihúznád akár egyetlen napig is.

- Eddig is kitűnően megvoltam - horkanok fel, mire csak egy lesajnáló pillantást kapok. Vagy akár le is üthetnél, elvehetnéd a cuccaimat és megléphetnél, gondolom magamban.

- Ha jól sejtem, mindenkiről tudsz egy csomó mindent, ismersz egy jópár ehető növényt, láttam a kiképzőközpontban, és téged is gyűlölnek a fejesek. Én nem vagyok magányos farkas, ha lehet, mással együtt utálnám a Kapitóliumot - mondja. Ennek csak egy része igaz, de egyre inkább belátom, nem is lenne olyan rossz ötlet a szövetség. - És én tudok harcolni. Az éjjelt sem élnéd túl. Ezt- mutat a helyre, ahol eddig feküdt- csak a szerencsének köszönheted. Szóval?

Megfogadtam, hogy senkit nem fogok megölni. Azt is, hogy más módon fogok küzdeni, hogy a családom ne azt lássa, hogy feladtam. És azt is, hogy nem közeledek senkihez, nem lesznek szövetségeseim. Ha Travis nem kötött volna szövetséget, egyedül is képes lett volna végigcsinálni. Talán nyert is volna. De én nem vagyok Travis, és hajlamos vagyok hülye döntéseket hozni.

- Rendben van- válaszolok. Felé nyújtom a kezem. Ez kicsit emberséges gesztus egy mészárláson, de Leo azonnal kezet ráz velem. Természetesen nem bízok benne, és amint egy kis jelét is veszem, hogy képes lennék érte bármit is megtenni, ami nem az én érdekemben történne, leütöm és otthagyom - fogadkozom magamban. Nem fogom megvédeni, nem érdekel az élete, csak túl akarok élni. Nem leszek olyan, mint a bátyám, és ha úgy hozza a sors, hagyom meghalni.