A föld alatt (Éhezők viadala)

10. fejezet/1. rész

A Kapitólium mindig képes rosszabbra. Azt hinné az ember, hogy a két legrosszabb dolog, ami történhet egy ilyen helyzetben, hogy meghal vagy győztesként kerül ki az arénából. De ezek mindig megcáfolják az ember elképzeléseit. Nem látom értelmét, hogy harcoljak, hogy fussak, de túlságosan is félek a következményektől. Ráadásul hajt az adrenalin és a túlélőösztön. Valahogy sejtem, hogy az elmúlt órákat mások is rendesen megszenvedték. Csak nem értem, mi szükség volt erre. Akármennyire is próbáltunk ellenállást tanúsítani, ott voltak a Hivatásosak, akik imádják a vérontást. Végigrohanok a folyosón, itt még viszonylag szabadnak érzem magam, pedig a vállaim is alig férnek el. Meglátom a termet, amiből öt másik folyosó nyílik. A velem szemben lévő sikátorból a Tizenkettedikből jött fiú rohan. Amikor a terembe ér, felkapja a középen fekvő lándzsát. Jól kitalálták. Egy fegyver, amihez az életben maradottak közül egy sem ért. Aki először odaér, az megszerezheti, a többiek meg megszívták. Amint kiérek a folyosóról minden-mindegy alapon elrugaszkodok, a fiúra vetem magam. Meglepetésként éri, felborulunk, közben a lándzsával megpróbál átszúrni. Nincs nálam fegyver, ahogy a többieknél sincs. Hirtelen eldobja balra a lándzsát, eltalál valakit. Az kiáltásából ítélve Leo az. A fiú egy pillanat alatt levet magáról, eközben látom, hogy a Másodikból a lány és a Negyedikből a fiú egymással hadakoznak. A fiú egy rántással eltöri a lány nyakát. A Tizenkettedikből a fiú kirántja Leo mellkasából a lándzsát és felém csap. Nincs erőm elmozdulni, a fegyver belefúródik a hasamba. Nem érzek fájdalmat. Semmit sem érzek. A légzésem lelassul, mintha kezdenék megnyugodni. Eldördül az ágyú. Észlelem, ahogyan Johanna, akiről fogalmam sincs, hogy jutott el idáig, egy üvöltéssel a Hivatásosra veti magát. Ezután képszakadás, már csak annyit látok, ahogyan Johanna hihetetlen erővel nekilöki a Tizenkettedikből a fiút a falnak, aki beveri a fejét. Döbbenten nézem, ahogy elképesztő aggresszivitással belevágja a fiú fejét egy kőbe. Aztán még egyszer. A fiú összeesik, az ágyú eldördül. Hihetetlen. A dilis lány, aki tök félénknek meg elveszettnek tűnt, megnyeri a Viadalt. Amint meglátja, hogy még élek. Pár pillanatig Johanna csak áll azzal az őrült arckifejezéssel, aztán meghallom a hangot: Hölgyeim és uraim, köszöntsék a 71. Éhezők Viadalának győztesét!
Teljesen sokkol a bejelentés. Én még élek. Én még itt vagyok. Meg kéne várniuk, amíg meghalok. A chip, amit beleültettek a karomba, hideget áraszt. Gyakorlatilag nem bírok megmozdulni, olyan, mintha szép fokozatosan lebénulnék. Nem haltam meg. Látom a leereszkedő kötélhágcsót, hallom Johanna Mason üvöltését, mindent észlelek. Lehet, hogy nem várják meg, amíg meghalok. Tudják, hogy meg fogok. Leo meghalt. Vér van mindenhol. Eláztatja a pólómat, a tenyeremet. A hasamra szorítom a kezem. Zsibbad a karom, fázok, nem tudok megmozdulni. Mindjárt vége. Már csak a családomra gondolok. Ők ezt végignézik. De legalább biztonságban vannak. Ebben a tudatban csukom le a szemem. Nem mintha nyitva bírnám tartani. Teljesen ellazulok, hamarosan jönnek a drónok. Cserbenhagytam volna a többieket? Lehet, hogy ha mindent máshogy csinálok, befogom a szám, ha nem így állok hozzá, máshogy történnek a dolgok? Talán már nem is dobog a szívem. Hiszen csak akkor dördülhet el az ágyú, ha meghaltam. Akkor ilyen a halál. Ilyen lassú. Tompán hallom, ahogy a drónok megérkeznek. Leereszkedik a fémkar, a következõ pillanatban emelkedni kezdek. Engem húznak fel először. Valami nagyon nincs rendben. Hirtelen megértem, mi is történik. Azt hittem, tudom, milyen rettegni. Az elmúlt másfél napban - illetve, ennyit érzékeltem, igazából biztosan több idő telt el - megpróbáltak megölni, folyamatosan féltem, hogy valaki nekem ugrik hátulról és megöl, előtte megtörtént az egyik legrosszabb dolog, és kiválasztottak, aznap hajnalban fegyvert loptam, éjjel pedig betörtem a gyárba. És mindezt megúsztam, jelentősebb idegösszeomlás nélkül. Teljesen elfogadtam, hogy meghalok. Túlságosan naiv voltam. Nem fognak hagyni meghalni. Nem olyan kegyesek. Csak épp mindenkivel elhitetik. És most jön a pokol. A családom azt hiszi, meghaltam. A fémkar felér a fedélzetre. Hirtelen újra érezni kezdek, érzem a végtagjaimat, a sebet a hasamon, lezuhanok a padlóra, vért köhögök ki, érzem, ahogyan valaki hátrarántja a fejem, dühösen üvöltözik velem. Nem jutnak el az agyamig a szavak jelentései, de sejtem, hogy fenyegetőzik. Újra felzokogok, nem észlelem a környezetem, a körülettem lévő embereket. Ha azt mutattam volna, hogy a halál a legrosszabb, talán megúsztam volna... A hátamra fordítanak, belenyomnak egy tűt a karomba. Egyetlen hangot hallok, minden más elmosódik. A fémkarok surrogását. Nemsokára mellettem fekszik egy homályos alak, fekete hajú, tiszta vér. Halott. Nem volt elég. A testvéreim, aztán halott szövetségesem. Ezek aztán tudják, hová kell szúrni. Sosem lesz vége. Nem hagynak meghalni. Fogalmam sincs, mit csinálnak még velem, de ezt tuti nem csak az interjú meg a beszólásaim miatt kaptam. Vagy mégis. Inkább becsukom a szemem. Nincs már miért küzdenem. Jobban rettegek a jövőtől, mint elképzelni tudtam, hogy egyáltalán lehet ennyire. Csak hagyják őket békén. Hagyják élni a családomat. Nem fogok megbirkózni azzal, ha miattam halnak meg. Megtörhetnek mostmár akárhányszor, elviselek bármit. De nekik nem eshet bajuk. Miért nem gondolkodtam elõre? Nem halhatnak meg. Meg kell őket védenem.

Vége az 1. résznek