A föld alatt (Éhezők viadala)

4. fejezet/1. rész

Idegesen nézek körbe a szobában. Azt mondták, a stylist mindjárt jön, de már 6 és fél perce várok egyedül, alsóneműben és egy szál köpenyben. Az elmúlt 7 órában hárman mindenfélét csináltak velem. Főleg a bőrömmel, meg a hajammal. Meg sem tudom számolni, hányféle kenőcsöt kentek rám, hányszor sopánkodtak a körmeim állapotán. Az előkészítõ csapat bemutatkozott ugyan, de túlságosan lefoglalt, hogy megbámuljam kinézetüket. Az élénk színű bőrüket, a hosszú és ijesztően hegyes körmüket. Végre nyílik az ajtó és belép a legvékonyabb kapitóliumi, akit valaha láttam. De még ehhez képest is jóval testesebb bármelyik körzettársamnál. A még szegényebb körzetekről, például a Tizenegyedikről meg ne is beszéljünk. A férfi negyvenes éveiben járhat, de már olyan õsz a haja, mint az egyik jómódú, öreg kereskedőnek a körzetünkből. Ő az egyetlen öregebb ember, akit akár csak látásból is ismerek. Vagy talán festve van a haja. - Nero vagyok. Ashley, ugye? - szólal meg. Érdes a hangja. Bólintok. Közelebb jön, megfogja a hajam, fogdossa. Rendkívül idegesít, utálom, ha mások, idegenek hozzám nyúlnak, de nem szólalok meg.
- Emlékszel, milyen ruhákban voltak eddig a körzeted kiválasztottjai?
- Sima, szürke, néha volt valami szerszámos díszítés. Semmi különleges - vonom meg a vállam. A megnyitó ünnepségen, a bevonulásnál a körzetem ruhái soha nem voltak emlékezetesek. Valószínűleg most is így lesz.
- A tavalyi kiválasztottaknak terveztem egy ruhát, de aztán nem viselték. Ezt fogjátok felvenni - végre elengedi a hajam. Az ajtóhoz megy, kinyitja, és egy pillanat múlva egy szolgálólány egy ruhát ad neki. Annyit látok belőle, hogy nagy és persze szürke. Csillog és sima, mintha fémből lenne. Nero int, hogy forduljak meg. Sikerül rám adnia a ruhát, ami olyan furcsa, hogy egyedül biztosan nem tudnám felvenni. Amikor kész, Nero a tükör felé fordít. Az egész nem is ruhára, hanem egy páncélra vagy kezeslábasra hasonlít. A testemre tapad, de mindent kellően elfed. Ha behajlítom a karom, olyan, mintha fémlapok csúsznának el egymáson a könyökömnél. Igy már nem is tűnik nagynak és otrombának. Vannak rajta fekete és ezüstszínű lemezek is. Kifejezetten jól néz ki.
- Ehhez jól fog állni a sötét hajad - mondja Nero - Ki lesz engedve.
- Ezt miért nem viselték tavaly a kiválasztottak? - Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy kicsit tovább fejlesztem. Nem akartam félkész munkát bemutatni. Volt nekik egy másik, tartalék ruha. Megfordulok a tükör előtt. Minél tovább nézem, annál jobban tetszik ez a páncélszerűség. Illik hozzám.
- Az lenne a legjobb, ha természetes fény esne rá a bevonuláskor. Olyankor az ezüstszínű lemezek aranyszínűek lesznek.
- Bámulatos - suttogom. Nem hittem volna, hogy bármit pozitívan fogok értékelni a Kapitóliumban, de ez, zseniális.
- Van itt még valami - nyújt felém egy tárgyat.
-Ez a nyakláncom! - döbbenek le. Nem láttam, mióta a vonaton földhöz vágtam. Utána későn mentem aludni, reggel meg lefoglalt az hogy megérkezünk a Kapitóliumba. Elveszem és a nyakamba akasztom, majd becsúsztatom a ruha alá. Nero egy ideig elgondolkodva néz engem a tükörben rám, majd megveregeti a vállam.
- A széken van egy ing meg egy nadrág. Öltözz át, lassan fel kell mennetek a lakosztályotokba. Nem voltál még Megrázom a fejem, majd elindulok átöltözni. A kikészített ruha majdhogynem pont olyan, mint amit az aratáson viseltem. Sötétzöld ing és fekete nadrág, csak ezek tiszták és vadonatújak. Miután felöltözök, kimegyek a szobából, az ajtón keresztül, amelyiken beadták a ruhát. Amikor benyitok, rögtön lesz egy olyan sejtésem, hogy rossz helyen járok. Nero lehet, hogy másik ajtón ment ki. A szoba nagyon kicsit a gyár raktáraira, mindenhol faládák, polcok, bal oldalt egy asztal és szekrény. A szekrényhez lépek. Tele van félkész ruhákkal. Meglátok egy sisakszerűséget. Már nyúlnék érte, hogy megnézzem, de akkor betoppan a lány, aki a ruhát hozta. Int, hogy kövessem.
- Nem erre kellett volna jönnöm, igaz?- A lány a fejét rázza, közben átvezet a szobán, ahol öltöztem és kinyit egy másik ajtót. Szóval itt kell kimenni. De miért nem szól semmit?
- Te... - kezdem a mondatot, de hirtelen eszembe jut valami. Az Avoxok, a néma szolgálók. Hát persze. Hallottam róluk. Megfogom a lány karját, aki erre összerezzen, lehajtja a fejét, barna haja eltakarja az arcát. Csak parancsolhatok neked, így van? A lány bólint.
- Itt vagy minimum öt éve? Válaszolj - sokkal inkább kérésnek hangzik, mintsem parancsnak. Ismét bólint, kivezet a folyosóra, majd onnan egy kisebb szobába. Becsukja az ajtót és kérdőn néz rám. Vagyis most beszélhetek. - Kábé 4 éve nem hoztak be ide egy férfit? Magas, fekete hajú, sokat hunyorog. A Harmadikból hozták, mert nyilvánosan szidta a Kapitóliumot, meg ilyesmi. Esetleg. Reménykedve nézek a lányra, aki felemeli a mutatóujját és lehajol. A fal melletti asztal alatt van egy agyagedényszerű valami, amit most feldönt. Barna, lisztszerű por ömlik ki földre. "Gyere ide este 10-re. Egyedül." Döbbenten nézek rá. A nagybátyámat ide hozták? És talán találkozhatok vele? Vagy csak itt van valaki, aki hasonlít rá? - Miért segítesz? Hogy hívnak? - kérdezem. Megrázza a fejét, hátramegy és egy péksüteménnyel teli tállal tér vissza. Felém nyújtja. Értem, hogy mit akar. Elveszek egy pogácsára emlékeztető valamit és kimegyek.