A föld alatt (Éhezők viadala)

6. fejezet/1. rész

Idegesen bámulom a közönséget. Izzad a tenyerem, úgy érzem, mindjárt elájulok. Épp a fiú megy fel az Első körzetbõl, tehát utána én jövök. A titokzatos technikai okok miatt nemcsak két nap lett a kiképzésünk, de a második napra rakták az interjút és a pontozást is. Az utóbbi pár órája történt. Hálát adtam az égnek, hogy én az elején mentem be, így figyeltek rám, annak ellenére, hogy csak késeket dobáltam, kisebb-nagyobb sikerrel. A pontokat még nem tudjuk, vagy este tudjuk meg az adásból, vagy most Caesar hozza szóba, ha különleges a teljesítmény. A pár óra szünetünkben a stylistok foglalkoztak velünk, illetve Beetee próbált velünk arról beszélni, hogyan viselkedjünk az interjún. Alex nyilván a teljesen magába zárkózott, mogorva fiút adja, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva önként jelentkezett az öcsém helyett. Én pedig egyértelmû, hogy a szerencsétlent adom, ugyanis rövidesen ki fog derülni, hogy a bátyám is kiválasztott volt. Ezzel ki fogok tűnni. Ráadásul az öcsémet is kiválasztották, ez pedig erősen olyan fényt vet, mintha a Kapitólium pikkelne ránk. Ennyi véletlen nem történik. És ha ez a nyilvánosság számára is világos lesz, robban a bomba. Legalábbis a terv szerint. Minden évben van valaki, aki szemtelen megjegyzéseket tesz a Kapitóliumra. Én is ezt csinálom majd, csak burkoltan. Viszont amint a nevemet mondják, a kevés bátorságom is megszűnik, eldöntöm, hogy majd csak sodródom az árral, nem célozgatok, lesz ami lesz. Megpróbálok határozottan fellépni a színpadra, ami elég nehéz mûvelet, tekintve, hogy a fekete ruhám elég kényelmetlen, hosszú és szűk. A sötét hajammal és ezzel a ruhával úgy festhetek, mintha abból a régi történetből léptem volna elő, amiben a föld alól jönnek el a démonok, hogy az embereket a halálba vigyék. Elég ironikus, hogy ilyen dolgok jutnak az eszembe egy mészárlás előtti estén, miközben egy ország bámul a tévében. Leülök Caesar mellé a székre. Természetesen az első, amit szóba hoz, hogy megöleltem Alexet. Még ez az a téma, amiről leginkább lehet velem beszélgetni, anélkül, hogy szóba hoznánk valamilyen lázadó jellegű cselekedetet, vagy kínos témát. Gyorsan biztosítom arról, hogy kizárólag a hálám miatt történt, semmilyen háttere nincs a dolognak.

- Furcsa és zavaró lehet, hogy egy ellenfelednek hálás vagy, hiszen holnap az arénában már egymás ellen fogtok küzdeni - mondja Caesar, valószínűleg arra vár, hogy cáfoljam a kijelentést.

- Az, hogy furcsa a helyzet, a legkisebb problémám - vágom rá gondolkodás nélkül - Bármit megtennék azért, hogy a testvéreim közül egy se kerüljön az arénába.

Gyakorlatilag érzem, ahogy a levegő megfagy. Ezt lehet nem kellett volna.

- Hány testvéred van?

- Két húgom és két öcsém van - válaszolom kapásból. Leginkább arra koncentrálok, hogy ne remegjen a hangom.

- Nagyon szeretheted őket, ha bármire képes lennél a védelmükben.

- Szerintem bárki sok mindent megtenne, ha megakadályozhatná, hogy a szerettei ilyen helyzetbe kerüljenek - bukik ki belõlem. Rendben, lassítani kéne. El kell terelnem a szót, bár valószínűleg Caesar úgyis megteszi.

- Mint mindenkinek, neked is az a célod, hogy megnyerd a Viadalt, és dicsőséggel övezve hazatérj, igaz? - inkább kijelentés, mint kérdés, de már tudom, mit fog igazából kérdezni- Biztosan van valami, vagy valaki, aki miatt majd nem akarod feladni.

- Persze, a családom miatt - mondom -A testvéreimnek szükségük van rám.

Egy pillanatra beáll a csend, én pedig úgy döntök, folytatom, lesz, ami lesz.

- És nem hagyhatom, hogy az anyám még egyszer végignézze, ahogyan egy gyerekét legyilkolják az arénában. Hát, ezért nem fogom feladni.

- Vagyis neked volt egy testvéred... - kezdi a műsorvezető, de én hirtelen annyira belejövök, hogy elkezdek beszélni arról, amirõl alapjáraton soha, senkinek.

- Igen, volt egy bátyám, Travis. Pár éve kisorsolták, rengetegszer iratkozott fel tesszeráért. Az utolsó túlélõk között volt.

Ekkor megszólal a csengő, ami a beszélgetés végét jelzi, de senki nem mondja, hogy jöjjön a következõ, néma csönd van. Na igen, ilyen sem történt még soha. A kellő hatásnál többet is elértem. És a közönség elvileg szereti a lázadókat. Caesar egy idõ után megszólal.

- Hát ez igazán különleges - látszik, nem tudja, mit mondjon - Azt hiszem, sok nézőből együttérzést váltottál ki- ennél a résznél felhorkanok, ami nem lenne hangos, ha nem lenne a mikrofon. Ebből a Kapitóliumi bandából sehogy nem váltok ki együttérzést. Lángba borul az arcom, felállok, és levonulok a színpadról. Még percek múlva is érzem magamon a tekinteteket.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Te lényegében halott vagy- közli velem Alex, ahogyan belépünk az étkezőnkbe - Kicsit túlzásba vitted. Ha tényleg ki akarsz jutni az arénából, élve...

- Felejtsd el, úgysem fogok! - csattanok fel - Az első 5 percben végem lesz!

Ekkor belép Beetee, becsukja maga mögött az ajtót. Végignéz rajtunk, hitetlenkedve csóválja a fejét.

- Nem hiszem el, hogy két olyan kiválasztottat kaptam, akik közül egynek halálvágya van, a másiknak szintén, csak nyilvánosan felhozza az arénában legyilkolt bátyja emlékét. Most nem tudom eldönteni, hogy ez egy zseniális vagy rettentően hülye húzás volt - bökött felém az ujjával.

- Úgy érti, hogy ez elsülhet jól is, és nem fogják kinyírni az első pillanatban? - kérdezi Alex.

- Nem fogják. Az nem tetszene a nézőknek. Nem mintha nem lenne az, de így még átlátszóbb lenne, ha az elején kicsinálnak. Gondolom, majd sorsodra hagynak, és...

- Megvárják, amíg valaki más kinyír - fejezem be a mondatot. Öntudatlanul is a medálomat piszkálom, ami most is a nyakamban lóg. Még mindig nem tudom kinyitni.

- Szerintem a legjobb lenne, ha elmennétek aludni- mondja halkan Beetee. Mintha tudnánk aludni. Mintha érne valamit, mert esetleg esélyesek vagyunk. Visszamegyek a szobámba, és azzal a tudattal fekszem le, hogy holnap ilyenkor vagy halott leszek, vagy egy mészárlás kellõs közepén leszek, és ami a legrosszabb, a családom pedig az egészet végignézi.