Véletlen

1.

Tomi a Gellért-hegy tetején ült és meg sem rezdült, amikor egy kósza falevelet keresztülfújt rajta a szél. A reggeli köd lassan felszállt a városról, végre előtűnt a Szabadság híd túloldalán a pesti oldal.

Balázs mellé telepedett, ő is a Szabadság szobor talapzatának vetette hátát és maga elé bámult. Ha bárki látta volna őket, biztos elgondolkozik azon, mit keres két srác a Gellért-hegyen reggel hétkor, kabát nélkül november közepén, de ilyenkor egyetlen ember sem mászott fel a kilátásért, főleg nem ebben a jeges szélben.

Ha valaki látja őket, biztosan azon is elgondolkodik, miért sokkal halványabb az egyikük, mint a másik.

– Mi lesz most? – Balázs kérdését majdnem elsodorta a szél. Tomi szíve összeszorult, torkát mintha drót vágta volna belülről.

– Fogalmam sincs. – Csak ennyit tudott válaszolni, majd közelebb húzódott Balázshoz.

A hidegben kétszeres erővel hatott rá a Balázs bőréből felé áradó hő. Átkarolva ültek egymás mellett. Tomi egy darabig kereste a szavakat, majd feladta, inkább tovább bámulta a messzeségben nyújtózó várost.

Azon töprengett, vajon milyen lesz az elmúlás. Óvatosan pillantott a mellette ülő Balázsra. Bízott benne, hogy nem fog összetörni a hiánya miatt. Ez a pár hónap, ami a végtelen időtlenségben telt el, mégis tudták, hogy nyárból már majdnem a télbe értek, elég volt ahhoz, hogy egymásba szeressenek. Tomi reménykedett, hogy egyszer majd újra találkozni fognak a való világban is.

Ahogy a maga elé bámuló Balázst figyelte, eszébe jutott az, ahogyan találkoztak.

***

Tomi a szeme elé kapta a kezét. A kora reggeli nap erősen ragyogott az égen, megfájdult tőle a feje, amikor kilépett a lakásából. Késésben volt, húsz perc múlva fel kellett vennie a munkát a Mekiben a Keletinél. Bezárta az ajtót, és végigsétált a gangon, a lépcsőházban csak az első pár lépcsőfokot hagyta maga után, amikor megcsippant a mobilja. Tomi gyomra bukfencet vetett, ő pedig megtorpant, hogy kihalássza a telefont farmerja zsebéből. Tovább folytatta a lépcsőzést, miközben feloldotta a billentyűzárat. Ujjai megremegtek az új emailt jelző kis ikon felett. Egy nagy sóhaj után megnyitotta. Már napokkal ezelőtt elhatározta, hogy nem fog reménykedni, annyi induló volt a pályázaton, miért éppen ő lenne az, aki...

“...a pályázat lezárult. Örömmel értesítjük...”

Tomi körül megfordult a világ. Örömében üvölteni tudott volna, de most csak annyit tett, hogy megszaporázta lépteit, hogy minél előbb elérjen a villamoshoz és nyugodtan végigbogarászhassa az üzenetet. Emesének mindenképpen azonnal akart írni, éppen megnyitotta volna a Messengert, de lábai összeakadtak. Nem tudta megragadni a korlátot, így előrezuhant és a maradék fél emeletet végiggurulta. Csodával határos módon semmi baja nem történt, csak a levegő szorult be kényelmetlenül a mellkasába és vágta a bordáit. Földetérés után kóválygott a feje, és zsibongtak a sejtjei, de mire az utca végére ért, mindent normálisnak érzett.

Tele volt a feje a jövője elé táruló új lehetőségek sorával. Saját kiállítás, újságban megjelenés, fotósorozat megrendelés, külföldi oknyomozói riporterkedés, háborús tudósítás. Az alatt a két perc alatt, míg a 24-es villamos Nagyvárad téri megállójába rohant, egész jövendőbeli pályáját maga elé képzelte.