Madárka

1

-Oh, ah, que dois-je dire?*-nézett kétségbeesetten körbe, a túl sok tekintet súlyától megzavarodva. Viszont még az apja sem volt hajlandó válaszolni, csak kajánul vigyorogva figyelte a szenvedését, miután helyet foglalt az asztalfőn.-Nos, hát, a nevem Nathan. Nathan Maxence La' Roux-Black. Örvendek-francia akcentusa erősen kiütközött, de még így is ki lehetett venni a szavait. Amint a többiek feldolgozták a hallottakat, egyként fordultak az idősebb Blackhez. Így hát, már minden felelősség a másik nyakába szakadt - ő pedig csendben elfoglalta a korábban kiszemelt szabad széket a sok vörös gyerek között.

 
Óvatosan ült le, és kárörvendve figyelte, ahogy az apja egyre összébb húzza magát a kioktató szavaknak hála, amik egy szintén vörös hajú nő felől zúdultak rá. Tudta, hogyha a férfi most felemelné a fejét, az arcán két apró foltban pírt lehetne felfedezni - ez volt az egyik egyetlen közös fizikai tulajdonságuk.
Végül a drámát megunva nézelődni kezdett; jobbján egy ikerpárt fedezett fel, balján a testvéreik ülhettek. Vele szemben egy korábban csak képeken látott arcot talált, akit Harry Potterként azonosított. Egy újabb élénk üstökű gyerek, valamint egy bozontos hajkoronájú, valamivel értelmesebbnek tűnő lány fogták közre. Látott még pár felnőttet, de nem tudta őket alaposabban kielemezni, mert valaki elkezdte bökdösni az oldalát.
 
Az ikrek egyikéhez volt szerencséje. Érdeklődve nézett le fiú ravaszul csillogó mogyoróbarna szempárjába. Csak most tűnt fel neki, mennyivel magasabb is a többiekhez képest. Tisztában volt azzal, hogy nem épp átlagos a maga 198 centijével, de most igazán kényelmetlenül érintette. A többiek se fértek el valami kényelmesen a közelében, hála hosszú végtagjainak és a fejét is jelentősen meg kellett billentenie, hogy szemkontaktust teremthessen a társaság nagyjával. Igazi zsiráfnak érezte magát.
 
Mindig is büszke volt arra hogy hiába nyúlt meg hirtelen, a tartását nem vesztette el, sőt, az edzésnek köszönhetően, anyjával ellentétben nem tűnt törékenynek, hanem egészen szép alakot mondhatott a magáénak. Ezek az emberek nem épp magasak – ez volt tehát az egyik első tény megállapítása mióta angol földre lépett. Noha valószínűleg azért, mert sokan még növésben voltak. Te jó ég, annyian még csak gyerekek voltak!

Kicsit elkalandozott. Megköszörülte a torkát, majd a biztonság kedvéért a fejét is megrázta egy kicsit, hogy felkészüljön a kérdésekre - amiket neki le is kell majd fordítania valahogy.
 

-Szia!-kezdett bele a fiú magabiztosan vigyorogva. Nathan már tudta, hogy vigyáznia kell majd velük, ha nem akar egy csíny vagy esetleg merénylet áldozata lenni.-Fred Weasley vagyok. Ő pedig az öcsikém, Georgie!-biccentett a teljesen egyforma párja felé.
 

-Hé! Nem is te vagy az idősebb! Sőt!-ezúttal a franciához fordult.-Nehogy higgy neki. Én vagyok Fred, és ő George.-bólogatott eltúlozva minden mozdulatot.
 

Nos, a kérdéseket legalább megúszta. Az, hogy az ő fejében a rövid párbeszéd következtében milyen zavar alakult ki, már teljesen más lapra tartozik.

 
-Ne is figyelj rájuk-hallotta a másik oldalról. Kezdett teljesen elveszni a sok ismeretlen hang között. Megfordult, bár a kellőnél kicsit több lendülete miatt, térde összekoccant a másikéval.-Bill Weasley vagyok. A legidősebb hetünk közül-nyújtotta jobbját, míg másik keze a tarkójára vándorolt.
És Nathan megállapította hogy soha nem látott még ilyen aranyos mosolyt ezelőtt. 
 

-Én már bemutatkoztam.-ahogy kezük összesimult, a fiatalabb majdnem lepillantott ujjaikra. Tökéletesen passzoltak, a másik keze határozott volt, érdesebbnek tűnt mint amilyen az ő porcelán bőre valaha lehet. Meleg tenyér volt az ő fagyos mancsához képest, melyet még a nyár sem tudott felolvasztani.-Hívjatok nyugodtan Nathnek, vagy Maxnek. A Maxencere je ne vais pas* válaszolni!-tette hozzá kissé határozottabban, még egy apró fintort is eleresztve saját nevére.
 

-Uhhum-biccentett az idősebb, mintha a mondat minden részét értette volna.-Igaz is, mondd, mit csinálsz ilyen messze Franciaországtól? Valahogy kétlem hogy csak Siriust akartad meglátogatni.

 
-Oh, oui, azért jöttem, mert tanár leszek a Roxfortban-mondta ki a valódi indokot, még bólintva is, hogy megerősítse, azonban pont ebben a pillanatban hallgattak el a veszekedők, így mondata második felét mindenki hallhatta.- Vagyis, valami olyasmi.-jött zavarba egy pillanat alatt ismét.

 
Harry és barátai összenéztek, és csak csendben, maguk közt megállapították hogy az ifjú tanárnak magára kell szednie egy kis bátorságot, különben esélye sem lesz nem hogy a Mardekár, de a Hugrabug diákjai ellen sem.
 

*-mit kellene most mondanom?
 
*-nem vagyok hajlandó