Madárka

3

Nathan még mindig érezte azt a melegséget a bőrén, hiába teltek a percek, de nem mert megszólalni, többet kérni, a másik kezéért nyúlni, hogy érinthesse és érezhesse.
Inkább lassan felegyenesedett eddigi guggoló helyzetéből, és egy apró, helyes mosolyt villantva, mintha nem fordult volna vele egyet az előbb a világ, az üzlet hátsó, hüllőkkel foglalkozó része felé vette az irányt.
Végül persze nem csak a hüllőket, de a madarakat – többségében baglyokat, de akadt pár holló és galamb is –, majd a ketrecbe zárt négylábúakat – kiscicákat, vagy nagyobbnak számító, hiúzra hajazó puhatalpúakat néztek meg.
Ezután mégis hogy távozhattak volna üres kézzel; Bill egy különleges bagoly csemegét vett, ugyanis váltig állította, hogy az utóbbi időben túlterheli kedvencét, Ramsest, de csak mert nem bízik az „elkényeztetett minisztériumi baglyokban”. Max ennél kissé nagyobb lépésre szánta el magát, és megvalósítva egyik korábbi nagy álmát, egy gyönyörű, fiatal szivárványos boával, illetve minden szükséges kellékkel hagyta el az üzlethelységet, majd a vásárlóutcát is. Harry és Ron kicsit talán túl egyértelműen ki is mutatták ellenszenvüket a hüllők ellen  ugyanis gyanúsan gyorsan átkarolták Billt két oldalról, készen a hopponálásra.
 
Molly sem fogadja túl szívélyesen az új állatot, kész szerencse, hogy Bill, aki ezentúl egy szobán osztozik majd vele szeptember elejéig, nem irtózik, sőt, a nap végére még kézbe is meri venni. A délután tehát a terrárium berendezésével, pakolással és pihenéssel telik, bár mindkettejük feje zavaros kissé, még mindig az érintés hatása alatt állnak. Este fele ismét beszélgetés formálódik köztük, ahogy mindketten korai lefekvéshez készülődnek.
Átváltoztatástan, SVK, Legendás Lények, egy pár Bill kedvenc óráiból, amikről olyan szenvedéllyel beszélt, bármikor mikor az iskola szóbajött. Többször hallotta korábban másoktól, hogy Bill egy jó ideig külföldön dolgozott, és csak most, a háború miatt tért vissza, épp ezért különösen figyelt, mikor az egyiptomi munkáiról és kalandjairól mesélt.
 
Ami a franciát meglepetésként érte, hogy ő is érdeklődött, hogy neki milyenek voltak az iskolás évei, milyennek képzeli a munkáját – hiszen mégis csak egy igen rangos intézményben lesz oktató! –, de igazán hosszan erről nem tudtak beszélni. Max egy apró francia mágusakadémián tanult, ahol mindössze tízen voltak egy évfolyamon, és pont ezért nem is szedték őket szét. Nem voltak barátai, olyanok nem akikkel most tartaná a kapcsolatot, az órái az általános tantervet is épp hogy összefoglalták.

 
-A munkaköröm? Arról sajnos jelenleg, még nem beszélhetek-de mindezt olyan vigyorral ejtette ki, hogy Bill erősen kételkedett. Aztán a másik visszaterelte a szót a Roxfortra, és a házakra, valamint a pontrendszerre, ezzel pedig már ejtette is a korábbi témát.
 
 
A vonat indulásának napja.
Koránkelés, kiabálás, rohanás, aztán még több sürgetés, a gyomorfacsaró érzés, majd egy falon átrohanás, a vonat sípja és a lassan elmosódó táj.
Legnagyobb sajnálatára nem tudott elköszönni Billtől, mert a fiút – inkább férfit - hajnalban riasztották egy igazán agresszív szekrényhez, vagy valami ilyesmit hallott, persze könnyen lehet, hogy a korai óra miatt felcserélt pár angol szót. Ő pedig akkor még csak nyöszörögni tudott. Ennek ellenére arra a puszira, amit a homlokára kapott, tisztán emlékszik.
 
Szinte az egész utat végig aludta, hogy a stressz, vagy szimplán a korábbi hetek kimerítő mivolta miatt, azt nem tudni. Bár párszor megzavarta néhány diák, akik az elhúzott függönyök ellenére benyitottak a fülkébe, remélve hogy csak véletlen maradtak úgy, és valójában a kabin üres.
 
Ilyen diák volt Draco Malfoy is, aki oldalán Pansy Parkinsonnal, valamint Blaise Zabinivel érkezett, nagyjából az út felénél. Lévén hogy tanárok nem szoktak a vonaton utazni, Max pedig meglehetősen fiatalnak nézett ki, a három diák nem nagyon zavartatta magát, lehuppantak, majd kissé fojtott hangon diskurálni kezdtek.
Amint a fiatal Malfoy meglátta az idegent, emlékeztette valakire – az azonban fel sem merült benne, hogy saját tükörképére –, de mivel nem tudta megmondani, hol láthatta ezeket a szőke, félhosszú, göndör tincseket korábban, vagy hogy miért ilyen ismerős az markáns arc, inkább letelepedett az egyik ülésre, és figyelmesen hallgatta barátait, egészen addig, míg a lány egyenesen az ölébe pottyant, elég nyilvánvalóan szamdékosan, bárhogy is próbalta botlásnak álcázni; erre már csak egy fintort vágott. Ha Pansy nem fogta fel eddig, hogy nem az esete, akkor feltehetőleg erről nem most fogja tudni meggyőzni. Ami viszont igazán piszkálta a csőrét, hogy meg mert volna esküdni, hogy a fura, alvó fazon vigyorgott az ő kelletlen arckifejezését látva.