Hamuharryke

6. fejezet

Amikor Draco kikerült a gyengélkedőről, Harry az egyik iskolai bagollyal levelet küldött neki, ami a másnapi reggeli közben érkezett meg a többi bagoly küldeményével együtt. A mardekáros meglepődve hajtotta szét a papírt a rántottája fölött, és a következő üzenetet olvashatta:


„Draco,

Én vagyok az üvegcipő tulajdonosa. Találkozzunk ma este nyolckor a Szükség Szobájában! Tudom, hogy tudod, merre van. Hozd a cipőmet is!"


Harry a szeme sarkából úgy látta, hogy a fiú felélénkül és elmosolyodik – talán felismerte a kézírást, ami azonos volt a bálon látottal –, aztán, amikor azt hiszi, senki sem figyeli, gyorsan megszagolja a levelet. Semmit sem érezhetett rajta, mert Harry nem illatosította be, de a griffendéles így utólag már bánta. Aztán fájó szívvel gondolt arra, hogy minek is akarná csábítgatni Dracót, amikor semmi esélye sincs annak, hogy ők ketten valaha is egy pár legyenek, hiszen örökké nem álcázhatja magát lánynak.

Csak még most az egyszer...

Nem is tudta eldönteni, hogy várja-e az estét, vagy inkább nem. Amikor a nap folyamán véletlenül az órára tévedt a tekintete, és megállapította, hogy egy kicsivel megint közelebb került az este nyolchoz, fájdalmasan meglódult a szíve, és összeszorult a torka. Már a reggeliből is alig tudott enni, az ebédből még kevesebbet, a vacsorából viszont egy falat sem ment le a torkán. Az sem segített rajta, hogy Draco soha nem nézett feléje az étkezések alatt, pont olyan volt, mint máskor. Csak egyszer akadt össze a pillantásuk, de Draco hűvösen elfordult. Ezek szerint nem sejti, hogy ő a cipő tulajdonosa. Jobb is ez így, gondolta Harry szomorúan.

Hétkor elvonult az egyik mellékhelyiségbe a báli ruhájával, Hermione sminkkészletével, harisnyájával meg melltartójával, amik szerencsére még mindig Harry holmijai közt hevertek, aztán felöltözött. Kidugott nyelvvel koncentrálva valahogy ki is sminkelte magát a lánytól ellesett módon, aztán hosszú hajat bűbájolt magának, álarccá változtatta a szemüvegét, és magára öltötte a láthatatlanná tevő köpenyt. Ez alatt osont ki a vécéből egyik kezében a fél pár üvegcipővel, és harisnyában lépkedett föl a lépcsőkön a Szükség Szobájába, hogy ne csapjon zajt.

A Badar Barnabást és a balettozó trollokat ábrázoló falikárpittal szembeni falszakasznál megállt egy kicsit kifújni magát és erőt gyűjteni az elkövetkezőkhöz. Még a tenyerét is a térdére támasztotta, úgy lógatta a fejét idegességében. Gonoszul arra gondolt, hogy mi lenne, ha a köpenye alatt menne be, és míg Draco azon csodálkozna, hogy hogyan nyílt ki az ajtó magától, elragadná a cipő párját, és a probléma meg is lenne oldva. De ilyet nem tehet, az nem ő lenne. Szembe kell néznie legszebb rémálmával: beszélnie kell Dracóval!

Levette hát a láthatatlanná tevő köpenyt, a zsebébe gyűrte, és a fal előtt háromszor elsétálva végiggondolta magában, hogy oda akar bejutni, ahol most Draco van. Azonnal ki is nyílt a fal, feltárva egy pontosan ugyanolyannak kinéző szobát, mint a Mardekár klubhelyisége. Draco most is a kandalló előtt ült, de nem könyvet olvasott, hanem egy kis pergamendarabkát. Harry levelét! Harrynek összefacsarodott a szíve a gondolatra, hogy mi van, ha Draco máris érez iránta valamit. Jobban mondva az iránt a nem létező lány iránt, akinek őt hiszi.

„Itt volnék!" – írta ki Harry a levegőbe az ismerős aranybetűkkel, amikor Draco felpillantott. A mardekáros szeme elkerekedett, majd azonnal fel is állt, mintha egy magas rangú vendéget üdvözölne. Harry akaratlanul is elmosolyodott.

– Örülök, hogy újra látlak – hebegte Draco, majd kissé magához térve az ámulatból megköszörülte a torkát. – Kérlek, foglalj helyet! – mutatott az előtte lévő fotelra, mire Harry beljebb sétált, és leült. Draco egy darabig csak hitetlenkedve bámult rá, mintha képtelen lenne felfogni, hogy végre eljött hozzá.

„Gondolom, most fel kell próbálnom a cipőt" – írta ki Harry egy pálcaintéssel a levegőbe pár pillanatnyi kínos csendet követően.

– Öhm, persze. Parancsolj! – nyújtotta át Draco zavartan, mire Harry elvette, és felhúzta a selyemharisnyás lábára. Draco vágyakozva nézte, de amikor Harry megint felpillantott, semleges arckifejezést öltött magára.

„Íme!" – Harry ezután felegyenesedett, és felállt a fotelből. – A magasságom is stimmel, nem igaz?

– Tökéletesen – felelte Draco fojtottan.

„Akkor most jöjjön, aminek jönnie kell." – írta ki Harry, és közben azt mantrázta magában, hogy ezt szigorúan Siriusért teszi, semmiképp sem saját magáért vagy Dracóért, akivel tisztességtelen dolog lenne elhitetni, hogy ez a csók jelent valamit. Ez csakis a nemeslelkű önfeláldozás jegyében fog megtörténni, és nem hagyja magát az érzésektől elsodorni.

Draco is felállt, és úgy sietett Harryhez lépni, hogy igyekezetében el is botlott. Amikor megálltak egymással szemben, Harry hallotta, hogy a mardekáros légzése felgyorsul. Ő maga is érezte, hogy a szíve kétszeres tempóval pumpál, és egész testében remegni kezdett. A fenébe a nemeslelkűséggel! Végre itt vannak, végre megint megcsókolhatja Dracót! Nem akart arra gondolni, hogy ez soha többé nem fog megismétlődni, és a napjai megint szürkeségbe süllyednek, no meg az ellenségeskedés mocsarába. Csakis a pillanatra akart koncentrálni, amit majd emlékként felidézhet magában, ha az elkeseredés különösen sötét felhőt terít majd föléje.

Egyszerre hajoltak közel egymáshoz, és amikor összeért az ajkuk, Harry lehunyta a szemét, és a karjai akaratlanul is Draco nyaka köré fonódtak, Draco keze pedig az ő csípőjére. Először bátortalan puszikat adtak egymásnak, de aztán a vágy hevében egyre jobban magukra találtak, a nyelveik körültáncolták egymást, majd hevesen csókolózni kezdtek, ahogy a fuldoklók nyelik a levegőt.

Amikor az ajkaik elváltak egymástól, a pillanat megtört, és a varázslat véget ért.

Harry levette a cipőt, és immár teljes volt a pár, mindkettőt a kezében tartotta. Megkönnyebbült, ugyanakkor mégsem. Draco nem tett semmit, csak nézte.

„Nos, köszönöm, hogy eljöttél, és ideadtad a cipőt. Most mennem kell." – írta ki Harry, és hátrált pár lépést.

– Kérlek, ne! – lépett utána Draco. – Maradj még egy kicsit! A bálról is úgy elrohantál.

„Nem lehet."

– Miért nem?

„Te is tudod."

– Nem, nem tudom – makacskodott Draco, noha Harry biztos volt benne, hogy igenis tudja, mire gondolt.

Harry nagyot sóhajtott.

„Lehet, hogy valójában ellenségek vagyunk, és gyűlöljük egymást."

– Ezek után képtelen lennék gyűlölni téged. Vagy te gyűlölsz engem?

Harry kis híján felkiáltott, de időben észbe kapott, és helyette írásban válaszolt.

„Sohasem gyűlöltelek... igazán. Talán eleinte egy kicsit."

Draco elmosolyodott. A láttára Harry szíve összefacsarodott.

– Mi a baj? – kérdezte Draco.

„Amikor nincs rajtam álruha, sosem mosolyogsz így rám, és ezentúl sem fogsz soha többé. Csak próbálom megőrizni magamban a pillanatot." – hajtotta le a fejét.

Draco megragadta Harry állát, és kissé megemelte.

– Ezentúl annyit mosolygok rád, amennyit csak szeretnéd – suttogta, amitől végiglúdbőrözött Harry teste.

Aztán magához tért a boldog kábulatból, és megrázta a fejét.

"Nem én kellek neked, hanem csak az, akinek most hiszel."

– Megjátszod magadat ebben az álruhában? Máshogyan viselkedsz, mint amikor nincs rajtad?

„Nem!"

– Akkor most butaságot mondtál. Vagyis írtál.

„De... az ismeretlenség álarca mögé bújva valahogy könnyebb önmagamat adnom."

– Akkor hát mégiscsak az igazi éned kell nekem, nem igaz?

„Az sem biztos, hogy lány vagyok."

– Nos, mivel mindkét csapatban érdekelt vagyok, ez a legkevésbé sem zavar – vigyorgott Draco öntelten.

Harry meglepődött. Ez az információ új volt neki, és mintha még a remény szikrája is beléköltözött volna hirtelen, ám aztán kíméletlenül elnyomta magában.

„Hihetetlen vagy!"

– Csak tégy próbára! Kérlek!

Harry agyán átfutott egy pillanatra, hogy mi lenne, ha... de végül megrázta a fejét.

„Jobb lesz, ha most elmegyek, hidd el! Mindig boldogan fogok visszaemlékezni erre a két estére." – írta ki egy pálcaintéssel, és már fordult is volna el, ám Draco a karjánál fogva visszafordította, és letépte az álarcát.

– Ne! – nyögte Harry kétségbeesetten, és hiába kapott utána, a másik fiú gyorsabb volt.

– Tudtam! – kiáltott fel Draco.

– Honnan? – kérdezte Harry megsemmisülten.

– Senkinek sincs ilyen zöld szeme a Roxfortban.

– Zöld szemet bűbájolni is lehet.

– Ez igaz, de ott van az is, hogy az összes haverodat rám küldted a cipőért. Teljesen egyértelmű volt, hogy a tiéd.

– És nem akarsz megátkozni?

– Hiszen mondtam, hogy ezek után képtelen lennék gyűlölni téged.

Harry elhűlt.

– De amikor ezt mondtad, még nem tudtad...

– De, mondom, hogy tudtam. Úgyhogy veled ellentétben én megjátszottam magam. Úgy tettem, mintha nem ismertelek volna fel, mert csak így tudtam a közeledbe férkőzni, és végre először normálisan beszélgetni veled. Vagyis meggyőzni téged, hogy normális vagyok... valamennyire.

– Tényleg normális vagy... valamennyire – mosolygott Harry. – Jó, oké, tudtad. Várj csak! Azt mondtad, „ezek után"? Miért, régebben gyűlöltél?

– Fájdalmas volt a tudat, hogy az ellenségem vagy. Ha elhitethettem magammal, hogy valójában gyűlöllek, akkor nem fájt annyira.

– Akkor valójában mindketten egymás után vágyódtunk, csak azt hittük, hogy a másik utál?

– Nagyon úgy tűnik. És örülök, hogy ez most tisztázódott.

– Én is örülök – suttogta Harry.

Draco erre magához húzta őt, és átölelte. Harry egy másodpercre megdermedt a meglepetéstől, de aztán elolvadt, mint a csokoládé, és a másik fiú karjaiba omlott. Érezte az illatát, amit mélyen magába szívott, és ő is szorosan visszaölelt. Hosszasan álltak így összefonódva, némán, kiélvezve a pillanatot.

– A hajadat azért meghagyhatnád hosszúnak – szólalt meg végül Draco nevetve.