Hamuharryke

2. fejezet

A nagy nap estéjén Harry, Hermione és Ron bevették magukat a Szellemszállásra, mert a roxforti házak közt megindult a kémkedés. Sokan úgy döntöttek, hogy inkább máshol készülődnek, nem a klubhelyiségükben, hanem például a kastély egyéb részein vagy roxmortsi fogadókban, és az utolsó percben onnan vonulnak be a bálba, nehogy az irány, amerről jönnek, elárulja, melyik házba tartoznak.

Harry a szoba közepén állt beöltözve a világoskék báli ruhájába, ami alá Hermione a tökéletes összhatás érdekében egy zoknival kitömött melltartót is kölcsön adott, meg egy fehér harisnyát, hogy jól mutasson Harry lába az átlátszó cipőben.

Aztán elővett egy lapos dobozkát.

– Ez meg mi? – kérdezte Harry.

– Kisminkellek – felelte Hermione magától értetődően. Ő Macskanőnek öltözött be, és fekete latexben feszített. Ron, aki végtelen fantáziájától fűtve egy turkálós dísztalárba öltözött, és a kezében egy világháborús gázálarcot tartva állt, kuncogni kezdett.

– Minek, ha úgyis álarc lesz rajtam?

– A szemed egy kicsit látszani fog a nyílásoknál. A legtöbb lány kisminkeli magát egy ilyen alkalomra, úgyhogy ha biztosra akarsz menni, muszáj lesz egy kis szemfestéket viselned – magyarázta a lány.

– Jól van – eresztette le a vállát Harry, mire Ron felröhögött.

– Figyeljetek csak, gondolkodtam a belépőnkön – szólalt meg aztán Hermione, amikor már a szempilla göndörítésnél tartott. – Úgy hallottam, sokan előrukkolnak valamivel, hogy hatásos legyen a bevonulásuk, például mágikus légballonon ereszkednek le, vagy unikornisháton lovagolnak be, ezért én is kitaláltam valamit magunknak.

– Micsodát? – vonta föl a szemöldökét Ron.

– Azt, hogy hintón fogunk bevonulni.

– Nagyszerű ötlet, már csak hintó kell hozzá. Honnan is szerzünk hozzá hintót?

– Hagrid kertjéből – felelte Hermione, és üggyel-bajjal előhúzott a vállán lógó kis gyöngyös szütyőből egy méteres átmérőjű sütőtököt. Kis híján összerogyott alatta, úgyhogy le is tette a földre.

– Én ezt akármilyen szögből nézem, töknek látom – mondta Ron.

– Még az, de egy ügyes transzformációs bűbájjal lovas hintó lesz belőle – mosolygott Hermione, és kirúzsozta Harry száját.

– Akkor már csak ló kellene valahonnan – mondta Harry csücsörítve.

– Mi sem egyszerűbb, tele van velük a Roxfort – jegyezte meg Ron.

– Lóra is volt gondom. – Azzal Hermione óvatosan kihúzott a szütyőjéből két ketrecet. Az egyikből egy vörös macska, a másikból egy apró, rózsaszínű törpegolymók pislogott rájuk mártírarccal. – Ginny kölcsön adja Arnoldot, én pedig Csámpást. Az említett transzformációs bűbájjal nagyszerű lovak lesznek belőlük. A bál alatt Hagridnál fognak várni egy karámban, és rájuk küldünk egy melegítőbűbájt is.

Ron elismerően hümmögött, és Harry sem talált kifogásolnivalót az ötletben.

Amikor készen lett a sminkje, Harry a selyemharisnyás lábával belelépett az egyik üvegcipőbe, és kimondta a jelszót:

– Adjusto!

Ebben a pillanatban a cipő ellágyult, mintha megolvadt volna az üveg, tökéletesen felvette Harry lábfejének formáját, meg is nőtt egy kicsit, hogy teljesen beleférjen Harry negyvenhármas csülke, és hirtelen olyan kényelmesnek tűnt a fiú számára, mint amilyennek még soha semmilyen cipő. Harry könnyűnek és kecsesnek érezte magát benne, mintha felhőkön állna. A másikat is felvette, és óvatosan tett pár lépést.

– Mi a fene, te gyakoroltál? – kérdezte Ron gyanakvó tekintettel méregetve a barátját, miközben az végiglejtett a szobán.

– Ez csak a cipő miatt van, mondtam, hogy mágikus cucc – felelte Harry.

Hermione ekkor elővarázsolt egy embermagas tükröt.

– Nézd meg magadat! – intett a tükör felé.

Harry odalépett, és mintha egy idegen lányt látott volna maga előtt, annyira szokatlan volt számára a látvány. A tűsarkú cipőtől megváltozott a tartása, a szoknyától szélesebbnek tűnt a csípője, és a sminktől nagyobb lett a szeme. Még szinte álarcra sem lett volna szüksége, így is teljesen lánynak nézett ki.

– Ez... félelmetes – nyögte, mire Hermione elégedetten elmosolyodott. Nagyrészt az ő érdeme volt Harry átalakulása.

– Senki sem fog felismerni – jelentette ki határozottan.

A kalyiba előtt a lány összeállította a hintót, ő és Harry beültek, Ron pedig felült a bakra, és kezébe vette a gyeplőt.

– Gyí! – lendítette meg, mire az immár fehér lovakként pompázó Csámpás és Arnold beletörődve megindultak.

A ház előtti elvadult pusztaságról rágördültek a földútra, ami Roxmorts faluja mellett elhaladva a Roxfort irányába vezetett. Az útjuk érintetlen, havas mezőkön vitt keresztül, amit csak a telihold fénye világított meg és a lámpás, ami Ron mellett állt egy pózna tetején. Harry egészen ünnepi hangulatba jött a mesébe illő látványtól.

– Ó, míg el nem felejtem – szólalt meg Hermione pár perc zötykölődés után. – Azt hiszem, nem árt, ha tudsz róla, hogy a transzformációs bűbájok hatása egy idő után magától el fog múlni.

– Mennyi idő után? – kérdezte Harry félve.

– Pár óra. Csinálhattam volna úgy is, hogy csak egy másik varázslattól változzanak vissza, de az egy kicsit rizikósabb bűbáj lett volna. Mégiscsak élőlényekről, a szeretett háziállatainkról van szó, meg Hagrid is csak kölcsönbe adta ide a díjnyertes sütőtökét, úgyhogy inkább a bűbáj biztonságosabb verzióját választottam. Öm, viszont ha elmúlik, akkor a melegítőbűbáj is megszűnik, úgyhogy majd sietnünk kell. De szerintem éjfélnél tovább amúgy sem maradnánk, nem igaz? Nem kéne olyan későn aludni menni. Igaz, hogy holnap vasárnap, de én tanulni szeretnék Binns professzor dolgozatára, és ami azt illeti, nektek sem ártana...

Harry nagyot sóhajtott.

Mielőtt megérkeztek a ragyogóan kivilágított kastély elé, gyorsan feltették az álarcaikat: Ron a gázálarcot, Hermione a Macskanő jelmezhez passzoló maszkot, Harry pedig a karneváli álarcot, amit a lány a szemüvegéből varázsolt, hogy az ne árulhassa el, de ugyanakkor lásson is.

Egyenként vonultak be a Nagyterembe, amit a házimanók már karácsonyi díszbe öltöztettek, és a diákok nagy része is megérkezett; akadt, aki a svédasztalról csemegézett, mások bátortalanul táncoltak a zenére a parkett szélén. Még nem indult be igazán a buli, a fények sem halványultak el, és a zene sem volt olyan hangos. Arra vártak, hogy mindenki megérkezzen.

Ron egyből megtámadta a svédasztalt, Hermione úgy elvegyült egy pillanat alatt, hogy onnantól nyomát sem lehetett látni, így Harry jobb híján kért magának egy vajsört a rögtönzött bárpultnál, ahol hokedlin állva házimanók szolgáltak ki, és iszogatva figyelte a jelenlévőket. Akadt, akit könnyedén fel lehetett ismerni, mások be sem öltöztek, de sokan komolyan vették a kihívást, és olyan extrém álruhákat kreáltak maguknak, ami feladta a leckét annak, aki a beígért harminc pontra pályázott.

Ahogy telt az idő, egyre többen szállingóztak be a terembe, míg végül összegyűlt a kritikus tömeg, elegendő vajsör is elfogyott, és már nem tűnt cikinek táncolni. A fények színesre váltottak, félhomály kerekedett, a zene felhangosodott, és egyre több párocska jelent meg a parketten.

– Felkérhetlek? – hallotta Harry egyszer csak maga mögül. Amikor megfordult, egy Anonymus álarcos fiú állt mögötte. Hirtelen azt sem tudta, hol van, vagy hogy miért akarja őt felkérni ez a valaki, de hamarosan tudatosult benne, hogy ő most lány. Aprót bólintott, mire a srác a párok közé kísérte, aztán a derekára tette az egyik kezét, a másikkal pedig megfogta az övét, és lejteni kezdett vele. – Akárki is vagy, nagyon csinos a... ruhád.

Harrynek meg kellett jegyeznie magában, hogy a srác feltűnően jól táncol. Vajon ki lehet? Ó, már rá is jött!

– Neville, én vagyok az, Harry!

– Szentséges Merlin! – kerekedett el a fiú szeme. Harry érezte, hogy a derekára fonódó kéznek gyengül a szorítása. – Te aztán kitettél magadért. Ennyire akarod azt a harminc pontot?

– Dehogy! Fogadtunk Ronnal.

Neville felnevetett.

– Így már mindent értek. Azért majd vigyázz a többi sráccal, nehogy valami McLaggen-féle barom megkörnyékezzen. Alkohol van bőven, sűrű a sötétség, a kastély pedig hatalmas, akármi megtörténhet.

– Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! Nem változtam hirtelen törékeny lánnyá, aki nem tudja megvédeni magát egy kanos fiútól.

– Jól van, csak mondtam.

Amikor véget ért a szám, és Neville visszakísérte őt, egyszeriben Cormac McLaggen termett előttük. Nem vette a fáradságot, hogy beöltözzön, csak a dísztalárját húzta magára.

– Szabad egy táncra, szépségem? – kérdezte a fiú, és érződött rajta, hogy kissé már részeg.

Harry alig nézett össze Neville-lel, Cormac máris karon ragadta őt, és mielőtt még nemet mondhatott volna, a táncparkettre vonszolta, ami nem volt nehéz, mert egy fél fejjel magasabb volt nála, és kétszer olyan izmos.

Egy lassú szám ment éppen, McLaggen pedig ezt kihasználva átkarolta a derekát, és olyan szorosan vonta magához, hogy Harry lélegezni is alig tudott.

– Harry vagyok, te hülye, eressz már el! – nyögte, és próbálta volna eltolni magától, de mivel alig kapott levegőt, erőtlen volt a hangja, és ő maga is.

– Mondtál valamit, szivi? Olyan hangos ez a zene – dörmögte McLaggen.

– Igen, te köcsög, azt, hogy eressz el!

Ám McLaggen semmit sem hallhatott, mert még szorosabban ölelte őt, és az egyik keze lejjebb csúszott, Harry fenekére, amibe aztán jól bele is markolt. Harry hiába küzdött, úgyhogy arra jutott, a pálcájával szerez érvényt az akaratának. Már csak a pálcát kellett volna ehhez előszednie, de a hatalmas szoknya temérdek redője közt nem találta a zsebét.

Kétségbeesetten és egyre mérgesebben tapogatózott, amikor McLaggen egyszer csak eltolta magától egy kicsit, és a kerek, húsos ajkai félelmetesen közeledni kezdtek felé. Harry agyán átvillant a szomorú gondolat, hogy most akkor is meg fogja nyerni a fogadást, ha nem akarja, aztán a fiú szája már rá is tapadt az övére. Harry sosem érzett még olyan áporodott piaszagot és olyan ocsmány ízt, mint amikor a fiú nyelve a szájába nyomult, és a rókázást visszatartva minden erejét beleadva harcolt, hogy szabadulhasson, ám egyszer csak valami eltaszította tőle a fiút.

– A hölgy nem kér belőled, ha nem tűnt volna fel! – harsant egy nyekergő hang mellettük.