Hamuharryke

3. fejezet

Amikor Harry odanézett, egy hercegnek öltözött szőke fiú állt ott kivont pálcával. Draco! Csak egy keskeny selyem álarc takarta a szemét, könnyedén fel lehetett ismerni. Harry azt sem tudta, hogy elájuljon-e a meglepetéstől vagy inkább hangosan nevessen a fiú jelmezén, no meg azon, hogy hölgynek titulálta, de komolyságot erőltetett magára, és miközben McLaggen feltápászkodott a négy másik diákról, akikre ráesett, méltóságteljesen levonult a táncparkettről. Draco követte.

Harry a bárpultot célozta meg, és szerzett magának egy vajsört, hogy kimossa a szájából McLaggen undorító ízét. Azt hitte, Draco ezek után tovább áll, de ő is szerzett magának egy italt, és nem tágított mellőle. Úgy tűnik, beszélgetni akar. Draco! Ővele! Beszélgetni! Nyilvánvalóan nem ismerte fel. Ha felismerte volna, egyrészt nem mentette volna meg, másrészt nem akarna most egy sör mellett csevegni vele. Miről csevegjen egyáltalán a fiúval, aki utálja? Ráadásul hogyan? Fel fogja ismerni a hangját.

Támadt egy ötlete.

„Köszönöm, hogy segítettél..." – írta ki a levegőbe a pálcájával, miután eszébe jutott, hogy illene reagálnia valamit a hőstettre. Az arany betűk felfénylettek a sötétben, és amint Draco elolvasta őket, eltűntek. Tulajdonképpen Harry Voldemorttól kölcsönözte a módszert, de úgy gondolta, amiről mások nem tudnak, azon nem aggódnak.

– Igazán nincs mit...

„De egyedül is boldogultam volna."

– Észrevettem.

Harry érezte, hogy lángba borul az arca, és nem tudta eldönteni, hogy a kínos helyzettől, vagy magától a ténytől, hogy Draco áll előtte. Feltehetően mindkettőtől. Megpróbálta kinyitni a sört, de míg az előbb ez könnyedén ment neki, most valahogy bénázott.

„Még pár perc, és felkentem volna McLaggent a falra." – húzta ki magát, ám a dugót nem sikerült kihúznia.

– Elment a hangod? – kérdezte Draco kivéve Harry kezéből a sört, és egy pálcamozdulattal kiröptette az üvegből a dugót.

„Nem, Draco, csak nem akarom, hogy felismerjenek a hangomról." – Harry remélte, hogy egy hangyányit sikerült visszavágnia azzal, hogy leleplezte a kilétét.

– Ó, értem. Nos, én csak a poén kedvéért vettem föl álarcot, egyáltalán nem zavar, ha felismernek, sőt. Igazából az zavarna, ha összetévesztenének valakivel.

„Ezért is öltöztél hercegnek? Utalásként a Mardekár hercegére?" – írta ki Harry gonoszul mosolyogva. Draco is elmosolyodott; szemlátomást tetszett neki a szópárbaj.

– Nos, igen, így is mondhatjuk – felelte büszkén. – Neked viszont remek az álruhád, elképzelésem sincs, ki lehetsz.

„Ennek örülök. Bár, ami McLaggent illeti, talán túl jól is sikerült." – fintorodott el, Harry, és egy húzásra kiitta a fél üveggel.

– Látom, alaposan felbosszantott az a seggfej – fűzte tovább a szót Draco, nézve, ahogy Harry magába dönti az italt.

„Ne is mondd! Ellopta az első csókomat!" – fakadt ki Harry önkéntelenül. Végül is, akár őszinte is lehet, a fiú úgysem tudja, hogy kicsoda.

Draco szeme nagyra tágult.

– A rohadék! Duplán rohadék. El ne felejtsek még ráküldeni egy büdösítőártást!

Harry fájdalmasan elmosolyodott.

„Már így is elég büdös, és nem érdekli!"

– Elég nagy szívás, hogy ő az első, akivel csókolóznod kellett, de hidd el, nem te vagy az egyetlen, akinek gáz volt az első csókja – mondta Draco vigasztalóan, és magára mutatott. – Engem a tizennégy éves, kilencven kilós másod-unokatestvérem kapott el és smárolt le először, miután csípős paprikát evett.

Harry halkan felnevetett.

„McLaggen csókjának halleves íze volt." – írta ki, és megitta a maradék vajsörét.

– Merlin fitymájára! – kiáltott fel Draco, és hányást mímelt.

Harry megint nevetett egyet. Alig hitte el, hogy Draco vicces is tud lenni. Persze, attól még, hogy ővele sosem viccelődik, lehet humora, gondolta elszomorodva.

„Ezek után nem sok kedvem maradt bulizni.

– Megértem. Gyere, menjünk innen! Megmutatom, hová szoktam elbújni, ha felmérgesítenek – intett Draco a kijárat felé.

Harry bizalmatlan pillantást vetett rá.

– Nyugi, én nem fogok rád mászni, ígérem.

Harry vállat vont. Ha Draco akarna rámászni, azt hagyná, annyi szent, úgyhogy akár vele is mehet.

Miután elhagyták a Nagytermet, és becsukódott mögöttük az ajtó, a zene eltompult, és Draco felvezette őt a lépcsőkön. Hosszasan lépcsőztek felfelé, Harry azt hitte, már sosem érkeznek meg Draco titkos helyére, amit annyira meg akar mutatni neki, amikor végre kikötöttek egy huzatos toronyban.

„A bagolytorony?" – írta ki Harry meglepve.

– Úgy bizony. Valahol azt olvastam, hogy az állatsimogatás kedvezően hat az ember lelkiállapotára. Ide szoktam feljönni, ha magányra vágyom, vagy ha éppen túl magányos vagyok.

„Nem is gondoltam volna, hogy szoktál magányos lenni. Nem tűnsz olyan típusnak. Tele vagy barátokkal."

– Ugyan már, Crakkal és Monstróval semmiről sem lehet beszélni, az agyuk helyén is zsír van. Pansy meg... ehh. Inkább én hallgatom őt. Ha viszont nekem van nyavalyám, valahogy sosem ér rá.

Harry szívesen meghallgatta volna Draco nyavalyáit, de ezt a vágyát meg kellett tartania magának.

– Igazi barátok híján a baglyoknak panaszkodom ki magamat – nevetett Draco. – Meg akarod simogatni őket? – Harry bólintott. Draco füttyentett egyet, mire három bagoly elrúgta magát a helyéről, és heves szárnysuhogások közepette leszálltak a fiúra; egy a vállára, kettő a kinyújtott jobb karjára. – Ők itt Pluto, Jázmin és Borostyán, más néven a lelki szemetesládáim. Az, hogy nem tudnak beszélni, egyszerre hátrány és előny: mostanra már túl sokat tudnak – vigyorgott, és megcirógatta az egyiket. Harry is odanyúlt, hogy megsimogassa, és véletlenül összeért a kezük. Mintha áramütés cikázott volna végig rajta, először a karján, majd a mellkasán, végül az egész testén. De ez kellemes fajta áramütés volt, amitől hevesen dobogott a szíve, és azt érezte, hogy él. Jázmin finoman megcsipkedte az ujját. – Látod? Barátkozni akar – mondta Draco.

„Nagyon aranyos." – írta Harry.

– Már többet tudnak rólam, mint én magamról, de én is megismertem őket: egész társadalmuk van itt. Az a nagy barna kuvik például ott szélen a vezérük, úgy hívják, Gorgo – mutatott egy ülőrúdra fölöttük. – Ő az itteni Dumbledore. A mellette lévő a spanja, Rozsdás. Ő egy igazi vén kujon, minden nősténynél bepróbálkozik, nemrég pedig összejött egy galambbal. Gondoltad volna, hogy létezik ilyen? A velük szemben lévő rúdon az a négy macskabagoly egymás mellett a pletykafészek banda. Akármi történik, egyből összeülnek és kitárgyalják. Már engem is kibeszéltek. Mindig klikkesednek, általában három csapatra oszlanak: a menőkre, az agyasokra és a perifériára szorult lúzerekre. Pansy baglyát mindhárom csoport kiközösítette, az enyém meg valamiért a lúzerek közé keveredett, de biztos csak valami félreértés történt.

Harry mosolyogva hallgatta, ahogy Draco lelkesen magyaráz.

„Már évek óta ez az otthonom, és még csak most tudom meg, mekkora élet van itt fent."

– Azt mondod, ez az otthonod? – nézett rá Draco értetlenül.

„Igen, nos, ezt tekintem annak. A Roxfortban jobban szeretek lenni. Ha lehetne, a nyarakat is itt tölteném."

– Odahaza bántanak?

Harry az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét.

„Tettekkel nem..."

– Csak szavakkal – bólogatott Draco. – Ismerős a helyzet. Engem is kitör a frász, amikor közeleg a nyár, és haza kell utazni.

Harry meglepett arcot vágott, mire Draco pár pillanatra elnémult, majd halkan beszélni kezdett:

– Apám csalja anyámat, és mióta ez kiderült, anya folyton nekem panaszkodik. Egyre depressziósabb, mindenben hibát talál, főleg, ami apával kapcsolatos, és mivel én is félig apámból vagyok, engem is gyakran betámad. Nyaranta felváltva csövezek Brünhilde nénikémnél meg Monstróéknál, hogy ne kelljen otthon lennem.

„Sajnálom, hogy ezt kell átélned. Nálunk sem sokkal jobb a helyzet. Én... rokonoknál lakom... egy lépcső alatti gardróbban."

– Egy hol?

„De legalább már rendesen adnak enni, mióta Dumbledore megfenyegette őket."

– Micsoda? Még enni sem adtak? Miféle emberek azok? Ezek után úgy érzem, az én helyzetem nem is olyan rossz. Nem csodálom, hogy a Roxfortot tekinted otthonodnak. Bár ha jobban megnézzük, nekem is inkább ez az otthonom.

Súlyos hallgatás állt be közöttük, csak a bál hangjai szűrődtek fel tompán odalentről.

„Még ide is felhallatszik a zene." – jegyezte meg Harry, hogy megtörje a kínos csöndet.

– Nem sajnálod, hogy olyan hamar otthagytuk a bulit?

„Egy kicsit. A tömeget nem sírom vissza, de táncolni még jó lett volna. Persze nem azzal a halszagú McLaggennel."

– Velem volna kedved táncolni? – kérdezte Draco mosolyogva, és odanyújtotta a karját, amelyiken nem ültek baglyok.

„Itt?

– Miért ne? Zene van, ellenben tömeg nincs, kivéve a madarakat, de ők csak egymás közt fognak kibeszélni minket.

„Egye fene." – egyezett bele Harry kegyesen, mire a Draco karján ülő két bagoly átköltözött a fiú vállaira és a fejére, ő pedig megfogta Draco kezét, és a fiú odavezette a helyiség közepére, mintha a táncparkettre kísérte volna. Épp egy új szám kezdődött, egy klasszikusabb típusú, amire hagyományos módon táncolhattak, akár csak régen a bálozók. Draco udvariasan meghajolt előtte, aztán lejteni kezdtek. A talpuk alatt hangosan ropogott a megszáradt madárürülék, a fiú vállán és fején pedig unott arccal imbolyogtak közben a baglyok, amitől az egész inkább volt komikus, mint meghitt. Bárki könnyesre röhögte volna magát, ha látta volna őket. Ők maguk is végig ezt tették, mialatt több számot is áttáncoltak, és Harry arra jutott, hogy még soha senkivel nem érezte olyan jól magát, mint most Dracóval.

Aztán valahol egyszer csak megkondult egy harang. Máris éjfél volt! Harry nem is vette észre, milyen gyorsan elrepült az idő. Hirtelen eszébe jutott az üvegcipővel kapcsolatos intelem, no meg Hermione figyelmeztetése az állatok melegítőbűbájáról, és a szép álomból visszatért a kies valóságba. Bármennyire is csodálatos most Dracóval, ezeket a dolgokat nem hagyhatja figyelmen kívül! Fájó szívvel bontakozott ki a fiú karjából.

„Nagyon jó volt veled, de most mennem kell. Sajnálom."

– Miért kell menned? Hová?

„Ezt nem mondhatom meg."

Dracónak szemlátomást rosszul esett, hogy titkolózik előtte.

– Valamit nem jól csináltam, ezért mész el?

„Nem, ilyesmiről szó sincs! Nem miattad van. Egyszerűen csak muszáj."

– Találkozunk még? Elárulod, hogy ki vagy? Nem a harminc pontra pályázok, csak szeretném tudni... hogy később is beszélgethessünk.

„Jobb, ha nem."

– De hát miért nem? Nem akarsz velem többé bagolyszaron keringőzni?

Harry elmosolyodott.

„Veled a legcsodálatosabb bagolyszaron keringőzni. De valami miatt most nem maradhatok tovább. Köszönöm neked ezt az estét, sosem fogom elfelejteni!" – írta ki a levegőbe, azzal közel lépett Dracóhoz, és egy apró csókot nyomott a szájára. Ám amikor elhúzódott volna, Draco a derekára tette a kezét, és finoman visszább húzta. A csókból még egy lett, aztán még egy, míg végül egymásba olvadt az ajkuk.

Közben a harang tovább kongott. Már nyolcnál járt, mire Harry erőt vett magán, és ellépett Dracótól.

„Mennem kell! Viszlát, Draco! Jó volt veled. – írta Harry, de tudta, hogy nem lesz viszlát, legalábbis nem abban a formában, ahogy most vannak együtt. Így már soha többé nem fognak találkozni. Újra Draco Malfoy és Harry Potter lesznek, akik gyűlölik egymást.

– Kérlek, várj! – kiáltotta Draco, de Harry kitépte magát a karjaiból, és kiszaladt a bagolytoronyból.

Úgy rohant, ahogy csak a lába bírta. Hallotta, hogy Draco is utána siet, ezért megkettőzte a sebességét. Sikerült lejutnia a toronyból, végigszaladnia a legfelső emelet folyosóján, ám a további lépcsőkre érve a harang elütötte a tizenkettőt, a cipő visszaváltozott kemény üveggé, és a széle Harry lábába vágott. Ő elbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és legurult. A lépcső alján kötött ki oldalt fekve, a ruhájába gabalyodva, és alaposan beütötte a vállát, a könyökét meg a csípőjét. Még az egyik cipője is lerepült a lábáról.

Draco még nem ért oda, úgyhogy szerencsére nem látta az esést, de Harry sem látta, hová tűnt a cipő, akárhol kereste a tekintetével. Aztán feladta, mert eszébe jutott Csámpás és Arnold, akikről mostanra már lekerülhetett a melegítőbűbáj, és ha Hermione még nem érkezett meg hozzájuk, akkor a kisállatok megfagynak. Az állatok fontosabbak, mint egy fél pár csuka! Lekapta a lábáról a megmaradt cipőt, lerohant a földszintre, és harisnyában szaladt ki a nagykapun a hóba.