Az Eldarya fegyencei

1. fejezet - A 697-es fegyenc

Vannak napok, amikor egész egyszerűen nincs értelme felkelni, mert biztos, hogy csak rossz dolgok fognak történni.

Nos, az a nap is pontosan egy ilyen nap volt, amikor az albínót elítélték, s neki a világ legszigorúbban őrzött börtönébe kellett vonulnia a büntetése letöltésére.

Sztoikus arccal lépte át a széles vaskaput, mely elzárta őt a külvilágtól hosszú-hosszú évekre. Kezein bilincs, bokáin bilincs, melyektől csak tyúklépésben tudott közlekedni – milyen megalázó... Vakítóan vizenyőskék szemei körbefutottak az amúgy impozáns méretekkel megáldott épületen, mely belülről pont olyan volt, mint egy hipermodern, legújabb technológiával felszerelt fejlesztő és kutatólabor. Már csak a fehér köpenyes tudósok hiányoztak volna az összképhez, de pechjére azok nem voltak sehol. Helyette a zárkáikból nézelődő fegyencek tapogatózó pillantásait érezte a hátán, amitől önkéntelenül is égnek meredt az összes szőrszála. Pedig már hozzászokott odakinn, hogy a külseje miatt mindenki megbámulja.

Az egyik rab, rövid ezüst hajú, acélkék szemű férfi tekintete azonban egészen megragadta a figyelmét, s egy pár néma másodpercre belemélyedt azokba a sokatmondó kék szemekbe.

- Nem bámészkodni! Haladj, mocsok! - taszított a hátán egyet az egyik kísérője, s az albínó kis híján hasra esett a lendülettől, amikor nem tudta megtartani az egyensúlyát, s kilépni sem tudott, hogy megvesse szilárdan a lábát. A másik oldalán álló őr ragadta meg a vállát, s rántotta talpra, mielőtt hatalmasat zakózott volna. Normál esetben megköszönte volna a gesztust, ha nem követte volna olyan orbitális vádlin csapás az őr fegyverének lapjával, ami aztán még három nappal később is sajgott...

Sziszegve grimaszolt, de hamar visszarendezte az arcvonásait, s büszkén kihúzta magát, miközben elkísérték a földszinti zárkasor mellett, majd fellökdösték egy lépcsősoron, mely egy elszigetelt épületrészbe vezetett. Ott aztán egy rakás zárt, ablaktalan ajtó mellett haladtak el, míg végül a folyosó végén megérkeztek a börtönigazgató irodájához.

- A mai naptól fogva nincs neve. Maga a mai naptól fogva a 697-es fegyenc. Jól jegyezze meg, mert mostantól nem nagyon fog mást hallani. - állt fel a magas férfi, kitakarva az albínó elől az ablakon át beszűrődő napfényt.

Most, hogy nem vágott a szemébe, tüzetesebben is szemügyre vehette az igazgatót: magas, izmos férfi volt, lófarokba fogott, vállig érő fehér hajjal és sárga szemekkel, melyek előtt fémkeretes szemüvegen futott meg a gyér világítás fénye. A háta mögött a sarokban egy másik széken egy elf férfi ült, ajkain ádáz vigyorgással, mely már az első másodperctől fogva rettentően irritálta. Szúrós pillantásokkal méregette a kék hajú hegyesfülűt, melyet a börtönigazgató elkapva rövid sóhajt hallatott, s tenyerével az elf felé mutatott.

- Ő Ezarel, a Büntetés Végrehajtási Osztály vezetője. Vele gyakrabban fog találkozni, mint velem, de higgye el, ezeknek a találkozásoknak nem fog örülni.

- Uuuugyan már Valkyyyy. - húzta mézesmázosan szavait az említett hegyesfülű – Mindenki odáig, meg vissza van értem, ujjonganak, ha meglátnak és sírnak, mikor távozok a zárkájukból...

Az igazgató idegességét leplezni próbálva feltolta az orrnyergén a szemüveget, majd visszafordult az albínó felé.

- Hálás lehet az államnak, hogy a napi háromszori étkezést finanszírozzák. Háromszor tizenöt perce lesz enni, különben éhen marad. Ezen felül napi kétszer egy óra kötelezően az udvaron. Jó magaviselet esetén fontolóra vesszük, hogy beosztjuk valami munkára, hogy ne csak ingyenélősködjön itt az adófizetők pénzén. Minden világos volt?