Az Eldarya fegyencei

5. fejezet - Amikor a múlt pofán csap

Carey az anyja látogatását követő napokban még csendesebb és magába zárkózóbb lett, mint korábban, pedig előtte se volt semmi. Nem beszélgetett egyik új barátjával sem, csak minimális szókészletet vetett be és csak akkor lépett kontaktusba velük, amikor fizikailag akarta levezetni a felgyülemlett feszültségét. Ennek köszönhetően mind Nevra, mind Lance vagy három napig úgy feküdtek le aludni, hogy minden egyes porcikájuk sajgott, miután az albínó személyes bokszzsákjaivá válhattak, kézzel hárítva az indulatos csapásokat. Persze a férfi nem akarta egyiküket sem megsebesíteni, csak kiengedni magából a fáradt gőzt egy kis edzéssel, de akaratán kívül is minél jobban belelendült, annál több erőt vitt az ütéseibe. Mindkét társa érezte rajta a lelkében felgyülemlett sötét energiát, de egyikük sem hozta szóba. Hiszen látták rajta, hogy úgyis felesleges lett volna ilyesmivel próbálkozniuk, míg Carey le nem higgad. De az ember dühe még napok múlva is magasan tetőzött és egész egyszerűen nem akart elapadni...

Nevra addig nézte a cellájuk közepén járkáló albínót, amíg bele nem szédült a lendületes és folyamatos mozdulatsorba, de azt már feladta, hogy megpróbálja kiszedni a férfiből, hogy mi történt odakinn a látogatáson. Akárhányszor csak felhozta a témát, olyan jeges tekintetet kapott érte cserébe a kék szemektől, amik még az amúgy bátor vámpírban is félelmet ébresztettek. Egy megsebzett, büszkeségében megtaposott oroszlán tekintete volt az, ami visszanézett rá, s ez új volt számára. Sok tekintetet látott már életében, de azt a vadságot, ami Carey lényében tombolt, még sosem. És nem értette, hogyan tudja még mindezt a vadságot kordában tartani. Ahogyan azt sem, hogy ha már szemmel láthatóan nem bírja megemészteni, miért nem engedi szabadjára az indulatait.

Már meg sem tudja számolni, hányszor mondta neki, hogy vele bármit megbeszélhet, de az ember nem volt hajlandó megnyílni előtte. Ez a gondolat elszomorította. Hiszen hónapok óta egy cellában élnek, számos kemény, de néhány vidám pillanattal is a hátuk mögött és ő mindig is úgy gondolta, hogy megbízhat az albínóban, ő pedig igazán megbízhatna benne. De úgy tűnik, ennyi még nem volt elég a bizalma elnyeréséhez.

Minél tovább nézte a csendesen szenvedő férfit, annál jobban sajgott a szíve érte. Szeretett volna segíteni neki, ha mást nem, legalább annyival, hogy meghallgatja őt. De Carey semmit sem volt hajlandó felfedni a benne tomboló viharból.

Nevra végül jobb híján, fáradtságában visszadőlt az ágyára és hosszan bámulta a plafont, mielőtt elaludt volna az albínó lépteinek monoton zajára.

- Beszélned kéne vele.

- Mégis miről?

- Kiszedni belőle, hogy mi történt vele.

- Miért kéne nekem kiszedni belőle?

- Téged talán nem érdekel?

- ...de.

- Na látod!

- De ha nem akarja elmondani, miért kéne erőltetnem?

- Mégis miféle barát vagy te?

- Hogy jön ez most ide?!

- Ha a barátja lennél, törődnél vele! Jobban érdekelne, hogy miért fordult magába!

- Engem érdekel..!

- Akkor miért nem akarod tudni, hogy mi a baja?

- TE miért akarod ennyire tudni?

- ...

- Ha valóban a barátja lennél, tiszteletben tartanád, hogy nem akar róla beszélni.

- Valld be, hogy csak gyáva vagy rákérdezni!