Az Eldarya fegyencei

7. fejezet - Vérrel írt sors

Lance úgy pattant fel a padról az albínó mögül, mint aki szögbe ült, tágra nyíló szemekkel meredve az előttük álló vámpírra. Carey kis híján elborult a váratlan mozdulattól, de aztán megtartotta magát és riadtan nézett fel a sárkány hátára, aki eddigre úgy helyezkedett, hogy fedezni tudja őt.

- Nobunaga... - mordult a férfi a karba font kézzel ácsorgó őrre, kinek kifejezéstelen arca nem sok jóval kecsegtetett a páros számára. - Mit csinálsz te itt?

- A helyzet az, hogy ezt a kérdést csak nekem áll jogomban feltenni jelenleg. Vajon mit csinál két elítélt éjnek évadján a börtön udvarában, ahová csakis meghatározott időben, szigorú őrizettel volna szabad kijutniuk?

- Nézik a csillagokat, mert szépek? - próbálkozott be Carey egy kitérő válasszal, s látta, ahogy az előtte álló Lance testét apró remegés rázza meg, ahogy elfojt egy nevetést.

- Úgy hallom, vicces kedvében van. 697-es rab, Carey Daniel Cassian. Életfogytig tartó büntetését üli tömeggyilkosságért. - közölte szárazon a tényeket a vámpír, ráemelve ibolyaszín íriszeit az ember férfira, aki jobbnak látta inkább a sárkány takarásában maradni a kifejezéstelenségében is fenyegető hangot hallva.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezett mindkettejük nevében Lance, szemeit egy pillanatra sem véve le az őrről.

- Semmi többet, csak hogy mindenki kerüljön vissza a jogos helyére. Jelen esetben a cellára gondolok, természetesen.

- Pedig már azt hittem, azt szeretnéd, hogy Miiko legyen újra az igazgató. Én a nyomozócsapat vezetője, Valkyonnal együtt, Carey visszakapná a cégét és a szabadságát...és még sorolhatnám. Mindez így volna jogos. - szállt szembe a vámpírral a sárkány, félelmet nem ismerve.

Félt helyette éppen eléggé a háta mögött reszkető albínó, aki egyszerűen csak szeretett volna egy nyugodt estét eltölteni a szerelmével, de itt még ez sem lehetséges. Óvatosan érintette meg az előtte falként magasodó férfi hátát, aki látszólag meg se rezzent tőle, de az izmai érezhetően elernyedtek egy kicsit Carey tenyere alatt.

- Hagyd... Menjünk vissza. Nem akarom, hogy bajod essen. - suttogta a férfinak, aki lemondóan sóhajtott, szemeit továbbra sem véve le Nobunagáról.

- Tanulhatnál a védencedtől, nyomozó. - jegyezte meg a vámpír, rezzenéstelen arccal. - Ha most visszamentek a helyetekre, nem teszek erről az ügyről jelentést. De több kihágást nem fogok következmények nélkül hagyni.

Az albínó azonnal felállt a padról és sokatmondó pillantást vetett Lance-re, aki egy mély sóhajjal törődött bele a döntésbe, s a férfi után lépett. Némán követték a szintén csendben lépdelő vámpírt az épületbe, egészen a cellájukig, ahol aztán a férfi rájuk zárta az ajtót és még egy utolsó pillantással leellenőrizte, hogy a rabok biztosan a helyükön vannak-e, mielőtt egyetlen szó nélkül ott hagyta volna őket, beleveszve az éjszakai folyosók sötétjébe.

- Szerinted hihetünk neki? - kérdezett néhány percnyi néma csendben ácsorgást követően Carey. - Hogy nem fog lebuktatni minket?

- Őszintén? Fogalmam sincs. - rázta meg a másik férfi a fejét. - Sosem tudom, mi jár a fejében.

- Régről ismered őt?

- Mondhatni...

- Elmeséled?

- Most nem szeretném. - érkezett az elutasító válasz, az albínó nem kis csalódottságára. - Most egészen mást szeretnék.

Lance mosolya a másodperc tört része alatt kiverte Nobunaga gondolatát is Carey fejéből, s kis sóhajt követően elfogadta a sárkány felé nyújtott kezét, hogy aztán a kézfogásból ölelés, az ölelésből pedig csók szülessen, immáron az ágyon, kényelmesen elfekve.