Az Eldarya fegyencei

2. fejezet - Találkozás a fájdalommal

Carey vacogva ölelte át a saját testét, hogy a minimális hőt megpróbálja magában tartani. Még mindig képtelen volt elhinni, elfogadni ezt az az árulást, pedig eddigi élete során már egészen hozzászokhatott volna. Az elmúlt év másból sem állt, csak csalások és árulások sorozatából, melynek végső következménye az lett, hogy ő ide került; fegyencsorra jutott az Eldarya szigorított fegyintézetbe.

- Chh... - szisszent nagyot a gondolatra, újabb adag testhőt szabadjára eresztve, ezzel magára vonva „cellatársa" figyelmét is.

A magas, ezüst sörényű férfi a lassan egy órája tartó büntetésből most először nézett fel az albínóra. Acélszín szemei a fehér alakot fürkészték, mint akinek milliónyi kérdése volna, mégsem tette fel őket, csak újabb adag forró lélegzetet lehelt maga alá, méretes gőzpamacsokat eresztve szabadjára. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit megvisel, hogy épp fagypont alatti hőmérsékletre vannak bezárva véznácska kis rabruhájukban.

Társas magányban tengették a perceket, nem szólva egy szót sem egymáshoz, pedig az albínónak több kérdése is lett volna a rabtársához. Mégsem érezte megfelelőnek a pillanatot ahhoz, hogy feltegye ezeket a kérdéseket. Így, itt és most valahogy egyáltalán nem tűnt olyan fenyegetőnek a számára, mint ahogyan az Nevra korábban beharangozta nekik az előző napi ebéd során. Valahogy nem tűnt egy gyilkos alkatnak, még ha a szemeiben ezernyi titok is lappangott. Úgy érezte, hasznára válna, ha megismerkedne vele. De a szavak mégse jöttek a szájára.

Több, mint három órát töltöttek el a Sokkolóban, mire Ezarel és két másik őr értük jött, hogy kiengedje őket.

- Remélem, kifagyott a hülye fejetekből a szökés gondolata! Idióták! Ez az Eldarya, innen nem lép le senki!

Az elf kárörvendő vihogása feldühítette az albínót, de olyannyira elcsigázta őt a fagyoskodás, hogy képtelen volt ellentmondani, pedig szíve szerint egy csípős beszólást elejtett volna a BVO vezetője felé. Jobb híján viszont csak átfagyva, botladozó lábakkal követte visszafelé az őröket egészen a saját cellájáig, ahol aztán belökték az ajtón, majd röhögve ott hagyták, ahogyan elpuffant arccal előre a földön. Még nyögni sem maradt ereje.

- Hé, jól vagy? - ugrott mellé Nevra szinte azonnal, amint talajt fogott. - Nem láttalak ebéd óta, most meg ez... Mit csináltál?

- Az...a...hülye elf...haverod... - szűrte Carey a fogai közt a szavakat - ...jól átbaszott...

- Ezarel? - pislogott az exvámpír értetlenkedve.

- Az...

- Nem tenne ilyet... - rázta fekete üstökét még mindig tagadólag.

- Én pedig épp az Oscar-gáláról jövök. - térdelt fel az albínó a földön és próbált életet masszírozni sajgó végtagjaiba. - Álomvilágban élsz, hercegnő. Lehet, hogy a következő csóknál neked is fel kell majd ébredned. A valóság pedig kibaszottul nem fog tetszeni... A kék hajú herceged csak szórakozik veled.

Nevra csak morgott valamit az orra alá, majd magára hagyta a feltápászkodó férfit és visszatért a saját ágyához. Még hogy ő, csalódjon Ezarelben? Az elf, bár idegesítő és rendszeresen visszaél a hatalmával, mégis segít neki és a húgának valamiért... Egész egyszerűen képtelen volt elhinni róla, hogy lenne bármi hátsó szándéka a saját szórakozását leszámítva.

Az albínó mindeközben feltápászkodott a földről és elvonszolta magát az ágyáig. A szúrós pokróc is a világ legmelegebb, legpuhább bársonytakarójának hatott számára a Sokkoló fagyos levegője után. Miközben megpróbált kicsit aludni, hogy visszaszerezze az elvesztegetett energiáit, folyamatosan a rejtélyes „bűntársa" járt a fejében. Az ezüst hajú férfi egyáltalán nem úgy festett, mint akit megviselt egy kis didergés, fagypont közeli hőmérsékleten. Nem tudott meg róla semmit, pedig órákon át kettesben volt vele... Vajon ki lehet ő?