A búra

2.fejezet: Az utolsó órák

  Rég nem jött már újabb ember. Az állatok lassan egymást kezdték el enni. Sokszor volt ilyen, de sosem tették ilyen durván. Gregornak óvatosnak kellett lennie. Ha észreveszi őt bármelyik vad, akkor vége. Nem sütheti el a fegyvert, még véletlenül sem. Egyszerűen csak odamegy a sírhoz, és elköszön az apjától. Miért kellett elmennie? Hamarosan meglátta a ládát a kereszttel.

  Az apja mindig mosolygott. Egyszer eltökélte, hogy szerez egy rádiót. Egyetlen pisztollyal ment be a gyárba. Már benn jártak a háború utáni időszakban, jó húsz éve. Gregor csak tízéves volt akkor. Amikor az apja már három órája bent volt, az anyja elkezdett aggódni. A kis Gregor nem értette. Úgy gondolta, bemegy és hazahívja a papát. Bement az épületbe, ment hosszan előre, amikor meglátta a testet. Odafutott.
-Papa kelj fel! Papa...
  Megértette. A papa nem kel fel többé. Elsírta magát. A közelben volt egy jó nagy láda. Sokáig bajlódott vele, de végül sikerült beleraknia. A tisztelet kedvéért két rúdból és egy szögből kis keresztet csinált: jobb híján az apja pisztolyát használta kalapácsnak. Éppen megfordult, amikor egy vadállat beugrott a terembe. Gyorsan felkapta a pisztolyt, és az apjától ellesett mozdulattal kibiztosította a fegyvert. Az állat egyre inkább közeledett a fiúhoz. Gregor meghúzta a ravaszt, aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer... Nem történt semmi. A vadállat ráugrott, és rögtön elharapta volna a torkát, ha a kisfiú nem teszi a szájába a pisztolyt. Kicsúszott a szörnyeteg alól és rohant, rohant...
  Azóta nem járt a gyárban. Már a kapunál hatalmukba kerítették a rémképek. A fiatal, gépfegyveres Roscow... Ahogy teleeregeti a szörnyeteget töltényekkel... Az apja teste... Most mégis idejött. Egy utolsó búcsút vesz apjától, és elhagyja szülőfaluját. Élete egy új szakaszának néz elébe. Talán mar nem is el sokáig: illik hat elbúcsúznia mindenkitől.
  Odaért a ládához. Még mindig ott volt rajta a kereszt. Nem tudta, hogy mire, vagy miért jó: viszont apja és anyja sokszor térdeltek le előtte. Tisztelték, vigyáztak rá. Illendő volt a sírhoz is tenni egyet.
  Félrerakta a láda tetejét. A holttest szinte semmit sem változott. Húsz év viszont így is eltelt: Gregor nem értette, hogy maradt ilyen, már bomlania kéne. Valami suhant. Határozottan hallotta, de nem a fülével, inkább az elméjével, a lelkével. Érezte, hogy ez a valami kötődik hozzá, hogy össze akar vele olvadni. Visszanézett a holttestre. Fekete a szeme! Mintha most lenne benne élet: mintha csak aludna. Nem lélegzik, de él. Érzi hogy él! Elfordul. Surrogást hall: hátranéz, a szívéhez kap. A holttest mozog! Ránéz a fekete szemével, és kutatja száját: füst omlik ki belőle. Sebesen Gregor felé zúdul: a férfit feldönti a nyomása. Hátraesik, és a füst ömlik be a száján a fülén, az orrán, beszivárog a szemébe: üvölt de senki sem hallja, némaság honol mindenhol. Gregor a földön fekszik: teste őrült módra rángatózik, mint akinek valamilyen rohama van.

  Sok helyen mesélnek bizonyos lélekfalókról: ezek szellemi lények, a halott emberek lelkével táplálkoznak, és egyeseket megszállnak. Szellemi lények, tehát nem lehet látni és hallani őket. Akiket megszállnak, azokat többé el nem eresztik. Az igazság az, hogy ezek a lények az emberek miatt jöttek létre. A háború után sokan követtek különböző ideológiákat. Egyesek világbékét akartak, mások pedig azt gondolták, hogy az emberiség csak romlást hoz a világra, el kell pusztítani, megint mások újjá akarták építeni a világot. Különböző ideológiáknak a legnagyobb követői haláluk után váltak ezekké a lényekké. Átváltoztak,  mert igazuk volt, mert amiben hittek, az ténylegesen jó megoldás lett volna. Ám ezek a szellemek egy bizonyos helyhez voltak kötve, és ez egy sors által meghatározott hely. Itt gyűjthetnek magukhoz emberi lelkeket, megelőzve a halálukat, megmentve tőle őket. Csak akkor mehetnek el innen, ha csatlakoznak valakihez.

  Gregor felkelt. Mi is történt vele? Igen, hátralépett, és elesett valamiben. Ez történhetett. Körülnézett, hogy miben botlott el, és pár méterrel arrébb meglátott egy szétroppant pisztolyt. Csak az elsütőbillentyű körüli rész maradt ép. Felvette, és alaposan megnézte magának. Szinte villámként hasított belé a felismerés: ez az apja pisztolya volt! Ez a darabka maradt abból a fegyverből, ám egykor az életét mentette meg. Eltette.
  Megfordult. Ott állt tőle egy méterre a holttest. Odament. Teljesen normális, azon kívül, hogy nem károsodott. Nyoma sem volt a fekete szemnek, vagy annak, hogy megmozdult volna. Gregor letérdelt. Búcsút vett apjától.
  Hangokat hallott: ütemesen dobogott valami a betonpadlózaton. Lábak! Egyenesen négy! Nem több nem kevesebb. Előkapta a kését. A húsz centis penge megcsillant a sötétben. Ahogy a vadállat szemei is.
  A szemein mintha fekete köd ült volna: Gregor elvesztette az irányítást a teste fölött. Előreugrott, és a kést tövig belenyomta a szörny torkába. A kezére csöpögött a nyál, és kevés választotta el attól, hogy az állat fájdalmában leharapja a karját. Visszahúzta a kezét. A kés belülről vágta szét a szörnyeteg torkát. Azállat a földre hullt.
  Hátralépett. Mit csinált? Hogy csinálta? Félve tekintett az állat holttestére.

  Johnny megigézve bámulta a sok embert. Gregor hol lehet? Mondta, hogy pár órára eltűnik, de megígérte, hogy elköszön Johnnytól. Majd megőrült attól, hogy valahol van egy búra, ahol lehet jól élni. Eltökélte magát.
  -Johnny! Jó hogy megtaláltalak! Mindjárt indulunk.
  -Nem vagyok vak, Gregor. Jönnék én is, de nem mehetek. Pedig jó szerepem lenne a vezetésben.
  -Az biztos. Majd küldök képeslapot.
  Felnevettek. Gregor megveregette Johnny vállát.
  -Remélem nem kell vérnek folynia. De ha kell is, utána már nem lesz több háború.
  -Szép remények. Legyen így!
  -Gregor tizedes! Jöjjön már! Egy óra múlva indulunk!

  Nem sokkal később az expedíció elindult a hegyek felé. Nem tudták mi vár rájuk, de ha tudták volna, talán el sem indulnak.