Homokóra

1. rész

Este van. Megint eltelt egy nap és egyre közelebb érek életem utolsó perceihez. Már megbántam, amiért felesleges dolgokra pazaroltam az időmet.
Azt, hogy nem fogtam fel milyen rövid is az élet valójában. Milyen gyenge is egy emberi test, egy karcolás vagy egy betegség is végeztes lehet. Ha akkor észhez tértem volna, most nem kellene félnem. Lehetnének álmaim, amikért küzdenék, barátaim, családom akik ott lennének mellettem és én is mellettük. A nehéz helyzeteket is megoldanánk valahogy. Viszont nem élhetem át az élet apró örömeit, nem nevethetek a barátaimmal és nem is sírhatjuk ki egymásnak a panaszainkat. Nem lehet saját családom, gyerekeim mert én mindent elrontottam. Egyetlen egy rossz döntéssel, amit már nem lehet visszafordítani. Azzal a szóval, aminek nem értettem meg a jelentését és nagyon megbántam, hogy kimondtam.

Egy téli napon, mikor 14 éves voltam, összevesztem a szüleimmel. Pont pályaválasztás előtt voltam. Nem származok túl gazdag családból, a szüleim pedig ezért sokat vártak el tőlem, hogy én ne kerüljek ilyen helyzetbe. Amikor általános iskola utolsó évében jártam, el kellett döntenem, hova szeretnék menni továbbtanulni. Nagyon szerettem rajzolni, ezért grafikus iskolákat néztem ki magamnak, ami viszont nem igazán tetszett a szüleimnek.
- Figyelj Kathy, mi már néztünk neked iskolákat. Grafikusként sokkal nehezebb lenne jó állást találnod, szóval úgy gondoltuk, hogy-... - fejezte volna be a mondatot anyukám viszont én félbeszakítottam.
- Nem! - ordítottam el magam. - Ez az én életem, és nem fogom hagyni, hogy mások döntsenek róla helyettem, legyen szó akárkiről!
- Figyelj, mi nem akarunk rosszat. A saját hibánktól szeretnénk megóvni téged, hogy boldogabb életed legyen. - szólalt meg apám.
- Én így is boldog vagyok! Pont azzal tenném tönkre az életem, ha hagynám, hogy mások döntsenek helyettem.
- Mi is ugyan így gondolkoztunk régen, és meg is lett az eredménye! Nem tűrök több ellenvetést, oda mész amit mi elmondtunk! - mondta ellenvetést nem tűrő hangon.
- Nem! Nem érdekel mit mondtok, én a saját döntéseim szerint fogok élni! Utálom ezt az egészet. Hogy mindig mindenből tökéletesnek kell lennem. Soha többé nem akarlak látni titeket! - ordítottam el magam, ám ekkor még nem tudtam, mit is jelent igazán az, hogy „soha." Ezután csak könnyes szemekkel kirohantam a házból. Utánam kiabáltak még valamit, de azt már nem hallottam rendesen. Csak futottam minél messzebb, egészen addig amíg pár óra múlva a lábaim össze nem rogytak alattam. Mikor felnéztem, letöröltem a könnyeimet és egy sikátorban találtam magamat. Sose jártam még ezen a helyen, de nagyon nem tetszett. Megpróbáltam felállni, viszont pár lépés múlva a lábaim ismét felmondták a szolgálatot,  ezért úgy döntöttem, pihenek még egy kicsit. Itt ültem egy sikátorban teljesen egyedül, ráadásul még az eső is eleredt. Már a nap is lemenőben volt. Belegondoltam, hogy még sose voltam huzamosabb ideig távol a szüleimtől, főleg nem egyedül. Egyre jobban féltem és nem tudtam mit csináljak. Hirtelen léptek zaja ütötte még a fülemet. Azt hittem a szüleim azok, ezért oda akartam rohanni hozzájuk, viszont amikor megláttam a két férfit nagyon megijedtem. Az egyik egy késsel közelített felém. Én félelmemben meg se tudtam mozdulni. Segítséget akartam kérni, de egy hang se jött ki a torkomon. Amikor elém ért, megfogta az egyik kezemet és beleszúrta a kést. Felordítottam fájdalmamban és csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon megbántam amiért elszöktem otthonról.

Sziasztok! Ez lenne a legelső könyvem, remélem tetszett az első rész! 😁 Szóismétlésekért elnézést kérek. Ha találtok benne akármilyen hibát, szóljatok és igyekszem kijavítani. Kritikákat pedig szívesen fogadok, legyen az hideg-meleg.