Homokóra

5. rész

- Nem sok időd van hátra. - szólalt meg ismét valaki a sötétből.
- Tudom. - válaszoltam hűvösen.
- Tiszteletre méltó, ahogy próbálsz segíteni az embereknek, de tényleg úgy akarsz meghalni, hogy minden embertől elhidegülsz?
- Most, hogy így mondod nem is hangzik ez olyan rosszul.
- És az a fiú?
- Ki?
- Aki most is azt várja, hogy felébredj pedig alig ismer.
- Mi van vele?
- Próbálhatnál vele egy kicsit közelebbi viszonyba kerülni.
- Úgy is meghalok, nincs értelme. Különben sem érdemlek meg senkit.
- Ha nem is próbálkozol nem is lesz jobb életed. Tényleg tönkreteszed az életed.
- Ahogy életem se lesz, szóval nincs mit elrontani.
- Ilyen pesszimista gondolkodásmóddal tényleg nem lesz.
- Furcsa, hogy emlékezetem szerint pont te mondtad, hogy minden sokkal jobb lett volna nélkülem, most meg próbálsz más meglátásra bírni.
- Ami itt történik csak egy álom, nem fogsz megváltozni akármit mondok most neked. Rögtön el is felejted.
- Az álmomban akkor is emlékszek mindenre. Különben is, azt a képességet megkaptam szóval mégis csak van valami köze a valósághoz.
- Az más.
- Azt viszont még mindig nem tudom, hogy ki vagy te.
- És ez így is marad. Most viszont itt az idő felkelni. Később még találkozunk.
Nem válaszoltam ugyanis hirtelen fényt láttam. Elfelejtettem mindent, amit azzal a furcsa személlyel - már ha lehet annak nevezni - beszéltem. Amikor kinyitottam a szememet egy kórházi szobában találtam magam, infúzióra kötve egy lélegeztetőmaszkal az arcomon. A jobb oldalamnál Carol ült, kisírt szemekkel. Amikor észrevette, hogy felkeltem óvatosan átölelt.
- Úgy örülök, hogy felkeltél! - mondta halkan. - Szólok is egy orvosnak! - jelentette ki majd kiment.

Pár perc múlva egy férfi és egy nő lépett be az ajtón. Átvizsgáltak majd levették rólam a maszkot, és az infúziót. Ezután feltettek néhány kérdést.
- Az információink alapján, vért köhögtél és utána elájultál. Volt már ilyen ezelőtt is? - kérdezte az orvos,
- Nem. - feleltem majd lejegyzetelte a válaszomat.
- Van valamilyen krónikus betegsége?
- Nem tudok róla.
- Igazság szerint, nincs semmi ötletünk, hogy mi okozta ezt. Nem találtunk betegségre utaló jelet.
Vajon miért...
- Viszont még egy pár napig bent kell tartanunk téged a biztonság kedvéért.
- Rendben.
Ezután egyszerűen csak kiment a betegszobából engem pedig egyedül hagyott. Azonban ez nem tartott sokáig, ugyanis Ashley lépett be az ajtón.
- Mit akarsz? - mondtam neki mogorván.
- Hát így kell fogadni a megmentődet? És én még vettem a fáradtságot, hogy felhívjam a mentőket mikor összeestél.
- Nem volt kötelességed.
- Nehogy komolyan vedd! Ez természetes. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz volt a bemutatkozásom.
- Mennyi ideig aludtam? - kérdeztem tőle, ugyanis nem nagyon beszélt erről senki.
- 2 napig. Az orvosok nem tudják mitől lehetett ez az egész.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig aludtam. - mondtam továbbra is nyugodt hangon.
- És még egy pár napig itt is leszel, de gondolom ezt már mondták.
- Igen.
Hirtelen megszólalt Ashley telefonja.
- A szüleim azok. Asszem mennem kell, később találkozunk. Szia! - köszönt el tőlem.
- Szia. - mondtam én is.
Az ajtó előtt azonban még megfordult.
- Majd el felejtettem! Az anyukád azt üzeni elment venni valami kaját. - mondta majd mielőtt válaszolhattam volna kiment.

3 napja vagyok a kórházban, ma délután engednek ki. Ashley minden nap eljött meglátogatni, ahogy Carol is amikor a munkája engedte. Nagyon be van táblázva mostanában, gyakran hétvégén is. Úgy volt, hogy ma jön értem autóval viszont tovább bent kell maradnia szóval egyedül kell mennem. Legalábbis ezt gondoltam addig, amíg el nem jött a délután. Amint elhagytam a kórház épületét, Ashleyval találtam szembe magam.
- Reméltem, hogy még nem mentél el. - szólalt meg a fiú.
- Megint itt vagy?
- Szokásos rideg fogadtatás. Mit is várok én. Na de gyerünk!
- Hova?
- Hazakísérlek.
- Nem kell.
- Most gyógyultál meg, ugye nem gondolod, hogy hagylak egyedül menni?
- De, pontosan ezt akartam.
- Ne reménykedj!
Végül úgy döntöttem beadom a derekam. Szó nélkül elindultam.
- Merre laksz? - próbált felhozni valami témát.
- Erre. - mondtam a gyors és egyszerű választ.
- Nem vagy túl bőbeszédű.
- Te pedig túlságosan is sokat beszélsz.
- Jó akkor innentől meg se szólalok! - felelte. Így is lett. Nyugodtan telt az út további része. Amikor viszont a házamhoz értünk megszólalt.
- Beszélni akarok veled! - mondta ezúttal komoly arckifejezéssel.
- Mond.
- Nem itt.
Vettem az adást és mivel ezúttal láttam rajta, hogy komoly dologról van szó betessékeltem a házamba.         Bár ne tettem volna!
Bekísértem a konyhába majd mind a ketten le ültünk egy székre, pont egymással szembe.
- Miről akarsz beszélni?
- Miért estél össze hirtelen?
Már most nem tetszett ez a kérdés.
- Te is tudod, hogy az orvosok se tudták megmondani.
- De te tudod. - faggatott tovább.
- Honnan veszed?
- Amikor említettem, hogy az orvosok se tudták mi a bajod, egyáltalán nem is érdekelt. Nem hiszem, hogy mindennapos dolog lenne az, hogy az emberek vért köhögve összeesnek az utcán.
- Egyszerűen csak nem érdekelt.
- Miért nem?
- Mert nem és kész.
- Engem viszont érdekel.
- Semmi közöd nincs hozzám szóval nem kell értem aggódnod. - mondtam kicsit feszültebben amit látszólag ő is észrevett.
- Hát jó, látom nem akarsz róla beszélni.
- Nincs miről beszélnünk, most pedig akár el is mehetnél. - mondtam neki, majd kivezettem a házból. Amint kiért mindenféle köszönés nélkül rácsaptam az ajtót. Utána a szobám felé indultam amikor észrevettem az esernyőt.
Basszus, ezt nem adtam oda.