Homokóra

2. rész

- Mi a gond kölyök? Csak nem fáj? - mondta mosolyogva.
- Hagyd már szegényt, nem látod mennyire fél? Ne kínozd, nincs most sok időnk erre.
- Jó, jó akkor vigyük a kocsihoz.
- N-ne! Engedjenek el! Valaki segítsen! - ordítottam el magam hátha valaki a segítségemre siet, de nem volt egy lélek se a környéken.
- Fogd be a szádat! - rivallt rám az egyik. Eközben a másik férfi mögém állt és bekötötte a számat, hogy véletlenül se halljon meg senki. Karon ragadott és elkezdett maga után húzni. Próbáltam ellenkezni, habár nem sok sikerrel hiszen sokkal erősebb volt nálam. Pár perc múlva már egy kocsi előtt találtam magam, de ekkor meghallottam a szüleim hangját.
- Katharina! - kiáltotta az apukám ijedt hangon, mögötte pedig az anyukám jött.
- Picsába. - szólaltak meg egyszerre az elrablóim.
- Engedjétek el a lányomat! - szólalt meg dühösen az apám.
- Nyugodjon meg uram, elengedem. - ezután megfogta a kezemet és a szüleim felé vitt, azonban a másik kezében egy kést tartott a háta mögött amit csak én láthattam. Nem tudtam megszólalni, ezért próbáltam elszaladni az ellentétes irányba, de túl erős volt a szorítása. Amikor a szüleimhez ért, előrántotta a kést és egyenesen apukám szívébe szúrta. Nem hallottam semmit. Hirtelen megállt számomra az idő. Minden vörös színűvé változott, a tekintetemet pedig nem tudtam elvenni az apám egyre gyengülő testéről, ami hamarosan a földre hullott és nem mozdult meg többet. Anyám velem ellentétben viszont nem habozott, a férfit gyomorszájba vágta ami miatt engedett a szorításból, én pedig ismét magamhoz tértem és sikeresen kiszabadultam.
- Fuss! - kiáltott rám anya, miközben a másik férfi is elindult.
Tétováztam. Nem akartam itthagyni az anyukámat.
- De anya, veled mi... - nem tudtam befejezni a mondatot mert közbevágott.
- Csak fuss! Mindjárt megyek én is. Könyörgöm legalább most hallgass rám! - mondta miközben a férfi egyik ütését védte ki.
Hátranéztem még egyszer, majd elfutottam.
- Sajnálok mindent. - suttogta maga elé, üveges tekintettel, amit én már nem hallottam. Futottam egyedül a sötét és csendes utcákon egészen hazáig.

Amikor hazaértem összegörnyedtem és elkezdtem sírni. Patakban folytak a könnyeim. Csak vártam és vártam arra, hogy az anyukám benyisson és azt mondja "Minden rendben van." Ám legbelül tudtam, akármeddig várok, nem fog jönni senki. Időközben már nem bírtam tovább ébren maradni, csak becsuktam a szemeimet és mély álomba merültem.

Nem aludtam többet 2-3 óránál, de amikor felébredtem rögtön kiszaladtam az ajtón, és a tegnapi helyre siettem. Nagyjából még emlékeztem az útvonalra. Az utolsó kanyar előtt már megpillantottam egy mentő és egy rendőrautót. Mikor befordultam, a szüleim holttestét pillantottam meg. Pontosabban ahogy épp kivizsgálták. Sírva odaszalattam hozzájuk, mit sem törődve a körülöttem lévőkkel.
- Sajnálom! Az én hibám volt! Ha engedelmes lettem volna, ez most nem történik meg. - mondtam szipogva a szüleimre nézve.
- Mi történt itt kislány? Te tudsz valamit? - kérdezte a rendőr.
- Az én hibám volt! Egyedül az én hibám...- mondtam elcsukló hangon - Két férfi el akart rabolni, de a szüleim megmentettek.
A rendőr csak sajnálkozó tekintettel nézett rám és magához ölelt.

Miután megnyugodtam, részletesebben be kellett számolnom az eseményekről, ami nem volt könnyű, hiszen mindig sírásban törtem ki. Miután nagy nehezen sikerült elmondanom, hazaküldtek egy időre. Pár nap múlva pedig bejelentették, hogy új családhoz fognak költöztetni, hiszen egyedül még nem fogok tudni élni. Kiakadhattam volna, hogy a beleegyezésem  nélkül intézkednek, de tudtam, hogy úgy sincs más választásom és így lesz a legjobb.

Egy 40 év körüli nő fogadott be, aki nagyon kedvesnek tűnt, ám a szüleim halálát még mindig nem dolgoztam fel, így én meglehetősen rideg voltam vele.

Egy átlagos estének tűnt a mai is. Lefeküdtem aludni az újdonsült szobámba, ahol, mivel még nem rendeztem be,  csak egy ágy díszelgett és mellette egy éjjeliszekrény. Általában rémálmaim szoktak lenni, de most más volt. Egyedül voltam és körülöttem minden sötét volt. Hirtelen a semmiből megszólalt egy hang.
- Te kérted, hogy ne lásd őket soha többé. A te hibád volt!
- Tudom! Nem kell mondanod! Ha én nem lennék, most nem történt volna meg ez...
- Igen, ha nem lennél minden sokkal jobb lenne. Viszont még van egy esélyed, hogy vezekelj a bűneidért.
- Mi? Ezt meg, hogy érted és ki vagy te?
- Az én kilétem most lényegtelen. A kérdésemre válaszolj.
- Igen... De ez hogy lehetséges?
- Nagyon könnyű. Egyszerűen csak adok neked valamit. - ezután hirtelen szédülni kezdtem, és lassan minden elmosódott, de annyit még hallottam, ahogy azt mondta: A többi már csak rajtad áll.

Amikor felébredtem, furcsán éreztem magam, de nem emlékeztem semmire, azonban egy homokórát tartottam a kezemben. Kicsit nagyobb volt a tenyeremnél. Nem tudtam, hogy került oda. Azt hittem, csak ajándékba kaptam a nevelőanyámtól ezért letettem a szekrényemre.

És itt kezdődött el minden...