Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
ﾟ*
A párás ablakon keresztül nézni a reggeli nyüzsgést és rohanást Wooseok egyik kedvenc dolgai közé tartozott - még ha a táj suhanna és nem a távolsági busz. Hosszú ujjai egymást piszkálták ölében, berögzülten tépkedve körmei melletti finom bőrét. Káros szokás volt, amit hiába próbált meg abbahagyni, nem tudott szabadulni tőle. Összesen négy ujján volt sebtapasz; három sima és egy babakék aligátoros, amit a húga adott neki reggel.
A fülhallgató zsinórjai lassú ringatózásba kezdtek, ahogy a busz rátért a két kisvárost összekötő, befoltozott betonútra. Üres megálló felé közeledve szólalt meg hirtelen a leszállásjelző és pirosan felvillant a stop felirat a buszvezető felett.
Ahogy az utolsó pillanatban érkezett jelzés miatt fékezett hirtelen le a busz, Wooseok feje az ablaknak koccant, s felszisszenve túrt tincsei közé. Álmodozott - le kellett volna erről szoknia. Vagyis nem, hiszen pontosan tudta hol járt néha az esze, mégsem bánta annyira. Neki csak hiányzott egyetlen barátja, aki hirtelen már nem mellé ült le a buszon vagy a tanteremben.
Arca halván rózsaszín árnyalatot vett fel amint megérzett pár tekintetet magán. Habár nem hibáztatta az embereket, saját megítélése szerint is rettentően szerencsétlennek tűnhetett. Talán az is volt, persze a maga módján - ahogy mindenki.
Fellélegzett miután leszállt a buszról, és elindult az öt percnyire lévő intézményhez. Lassan sétált, ráérősen az utca üresebb oldalán, amit csak egy-két ember vett igénybe rajta kívül.
- El ne ess! - ugrott rá Yohan hátulról, két kezével rászorítva vállaira, lábait összekulcsolva dereka körül. Wooseok minden szó nélkül kezdett el oldalra dőlni, de legjobb barátja csak szorosabban kapaszkodott. - Esélyed sincs, Hyung! - nevetett, de ekkor az idősebb ugrott egyet, majd futni kezdett.
- Nehéz vaaagy! - kiáltott fel nyűgösen, s az utca zsúfoltabb oldaláról feléjük néztek néhányan, de egyikőjüket sem zavarta a pár lenéző tekintet. Jól érezték magukat és ez volt a lényeg.
- Hiányzol. - suttogta Wooseok. - Úgy utállak!
Talán alsóban barátkoztak össze, miután a két osztálynak közös tanulószobája volt az egyik délután. Yohan aranyosnak találta az idősebbet, ezért állandón az arcát nyomkodta, Wooseok pedig megkérte a tanárnőt, hogy átülhessen máshova. Wooseok volt az, aki kezdetben nem is akart vele barátkozni, végül az elszakadásuknál ő sérült meg jobban. Szerencsésnek érezte magát, amíg Yohan mellette volt - ő lett az első igazi barátja, akivel rengeteg időt töltött.
Az utóbbi időben pedig már nem is beszéltek egymással. Teljesen elidegenedtek, úgy sétáltak el a másik mellett, mintha semmit sem jelentett volna az a sok év. Egyikőjük talán tényleg így érezte.
