Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Wooseok az ablakra ragasztotta tekintetét, s hagyta füle mellett elszaladni tanára szavait. Nézte a felhőket, a madarakat és úgy mindent, amiben élet volt, végig a tegnapi napra gondolva.
- Szemét rohadék! - közölte Seungyeon.
Tényleg az volt. Végülis csak azért akart ismét jóban lenni Wooseokkal, mert azt gondolta, akkor majd bekerül a felső rétegbe, amiben Seungyeon is tartózkodott. De Wooseok egyáltalán, még csak a közelében sem érezte magát annak a bizonyos rétegnek, hiába volt jóban a fiúval. Na már nem mintha ezt bánta volna; tökéletesen megvolt a saját szintjén.
Ő volt a srác a sarokban, akire ha rákérdeztek kicsoda, a válasz az volt; hát a srác a sarokban. És ő boldog volt így. Belegondolva ebbe az egész "ismertség" meg "barátság" dologba, az utóbbi időben kezdett megváltozni a dolgokhoz való hozzáállása. Visszatérni látszott a pozitív énje, a mindig "csak jobb lesz" gondolkodásmódja, és már nem félt barátkozni. Nem félt, így hát megszületett egy gondolat a fejében.
- Mutass be a barátaidnak!
- Tessék? - Seungyeon levegőt is elfelejtett venni, mikor hirtelen Wooseok félrehúzta a folyosón, az órák közötti szünetben.
- Nem. Semmi. Semmi. - kezdeti lelkesedése átfordult bizonytalanságba. Hiszen ők a barátai, egy nagyon összeszokott közösség, én meg csak Wooseok vagyok, akiről Seungyeon sem tud annyit, mint fordítva. Ha úgy nézzük, semmiről sem beszélgettünk, ami annyira magánjellegű lenne. Arckifejezése rémültbe váltott át.
- Ne érts félre, csak meglepődtem. Persze, hogy bemutatlak nekik. - mosolyodott el, elindítva az alacsonyabb fiúban egy lavinát, mely csak sodorta a havat, egyre nagyobbá nőve ki magát, közeledve a mozdulatlan Wooseok felé.
- Tényleg? - nagyot nyelve kérdezte, reménykedve a "persze, hogy nem mutatlak be nekik" végkifejletben. Mikor olyan magabiztosan kitört az osztályteremből, Seungyeon után kutatva, bele sem gondolt a dolgok hátulütőjébe. Hiszen az is a lehetőségek között szerepelt, hogy nem lesz nekik szimpatikus és csak csendben fog ott üldögélni - helyzettől függően esetleg álldogálni.
- Igen. Jiával már találkoztál, eléggé kedvel téged. - Seungyeon talán megláthatta a kétségbeesést szemeiben, mivel tenyereit két vállára szorítva hajolt hozzá közelebb, nyugtató tónussal beszélve. - Yibo... őt ismered. Ismered, ugye?
Bólintott. Yibo, aki halálra aggódja magát. Wooseok kénytelen volt elmosolyodni.
- És még Seungwoo, akit nem sűrűn látsz, mivel mostanában nagyon lefoglalja a diákönkormányzat és a tanulás. Szigorúan veszi mindkettőt. - egyik tenyere lecsúszott Wooseok vállára, ahogy mellé lépett, s finoman tolni kezdte, hogy induljanak. - Mindjárt csengetnek, gyere. Valamelyik délután ha gondolod beülhetünk valahova, már ők is szeretnének megismerni téged.
Igen. Így jutott Wooseok arra a szintre, hogy egyszerre örült amiért Seungyeon ennyire felvidult, és volt kétségbeesett. Több idő kellett neki ahhoz, hogy feloldódjon egy új, számára ismeretlen közösségben, és remélte, hogy Seungyeon baráti társasága ezt meg fogja érteni.
-
Négy óra volt, mikor az órái véget értek, és mivel Seungyeon közölte vele, hogy dolga akadt, és sajnos nem tudja kikísérni a buszmegállóba, kénytelen volt egyedül elindulni. Szokatlanul érezte magát, egészen hozzánőtt ahhoz a gondolathoz, hogy a fiú minden délután elsétált vele a buszmegállóba.
A kapuig hagyta, hogy a tömeg vezesse, de amint kilépett az utcára, határozottan elfordult jobbra, szembe kerülve a gyalogos forgalommal. A járda szélére küzdötte magát, száját elhúzva nézve át a szemközti, majdnem üres járdára. Túl sok erőfeszítés lett volna átjutnia oda, öt kényelmes percért cserébe.
Nézelődött. Hagyta szemeit megpihenni egyes dolgokon, s így elképesztően gyorsan elérte célállomását, ahol aztán leült a padra, lábait pedig kinyújtotta maga elé. Rengeteg ember. Autóval, biciklivel vagy gyalog. Egyedül, beszélgetve vagy épp' egymás kezét fogva sétálva.
Valami megragadta a figyelmét a túloldalon. Yibo és egy Seungyeonnal egy magas srác sétált a túloldalon. Az Seungyeon, vagy csak hasonlít rá? Ez az a dolog, ami miatt nem ért rá? Háttal állt neki, de olyan messze volt, hogy magasságából ítélve azonnal eldöntötte az agya, hogy az bizony ő. Még a ruhája is egyezett; fehér felső, fekete farmer.
- Miért fogja a kezét? - suttogta, kicsit előre dőlve, a jobb rálátás reményében, de akkor befordultak a sarkon, teljesen eltűnve Wooseok elől. - Lehet rosszul láttam... - megdörzsölte szemeit, miután felállt. A busz megállt előtte, ő pedig felszállva rá, majd az egyik ajtóhoz közel megállva hagyta agytekervényeit elindulni.
-
Sóhajtva ült le az ágyára, végignézve a maga elé ledobott füzetekre, melyekből legalább két leckét meg kellett volna tanulnia a következő napra.
Telefonja pont akkor szólalt meg, mikor végre elhatározta magát és kinyitotta a fizikát. Csalódott mosollyal az arcán hajolt előre, s vette kezébe, de a hívót meglátva azonnal elhúzta a kis ikont.
- Seungyeon? - ez volt a harmadik telefonhívásuk. Semmi baj nem volt ezzel, hiszen egyikőjük sem nagyon szeretett sms-ezni, de mindig meglepődött. Valamiért a fiú gyanús volt ez alakalommal, hiszen élesen szívta be a levegőt, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Wooseok! - kiáltott fel. - Csak bocsánatot akartam kérni, amiért csak úgy elrohantam délután. - hadart. Seungyeon sosem hadart.
- Semmi baj.
Főleg, hogy Wooseok úgy gondolta, tudja az indokát ennek. Na már nem mintha baja lett volna vele, szimplán csak meglepte, hogy végig az orra előtt volt, mégsem vette észre. Túlságosan is beleringatta magát a feltételezésbe hazaúton, s már úgy szállt le a buszról, hogy gondolatban magabiztosan állította; az bizony tényleg Seungyeon volt.
- Igazán?
- Igen. Persze. - bólintott, hiába tudta, hogy a másik nem látja. Kis csend volt, míg aggódva újra meg nem szólalt Seungyeon.
- Akkor nem is érdekel mi dolgom akadt?
- Majd elmondod, ha úgy gondolod. - nem tudta mit kellett volna tennie. Nem akart faggatózni vagy csak úgy rákérdezni a dologra, így hát semmit nem tett.
Wooseok végleg feladta a tanulást, legalábbis arra az órára. Akkor pedig Seungyeon ismét beszélni kezdett, már valami teljesen más témát feldobva, neki pedig még csak fel sem tűnt milyen felszabadultan dőlt hátra, és kezdett el nevetni a fiúval. Hagyta, hogy csak úgy megtörténjenek a dolgok.
Húgának azonban feltűnt; teljes mértékben tisztában volt vele, hogy a bátyja újra stresszmentes, és hihetetlenül büszke volt rá. Az ő bátyja volt a legerősebb fiú a földön.
— ez lett az a rész amire nem vagyok büszke, mégsem szeretném újra írni. hamarabb hoztam, nem éri meg várni rá holnapig, hiszen rövidebb is a megszokottnál
