Félvér Tábor - Fogócska

11.☁ Nyáltenger... vagy inkább óceán?

Triton rám nézett, aztán a hajó másik felében lévő szörnyekre, aztán megint rám. Aztán megint a szörnyekre és ezt minimum 20 másodpercig így folytatta. Közben a dögök csak jöttek és jöttek, én meg fejben lenyomtam két miatyánkot, hogy már pedig én itt meghalok, igen, biztos meghalok, elvégre nem vagyok halhatatlan, sellőfarkas habfiú, mint ez a szerencsétlen mellettem, vagy olyan indián tűzfejű barom állat, mint Árész, én egy kis nyomi, utcán élő vakarék vagyok, engem megesznek, én biztos itt halok meg...

Remélem ezt olyan gyorsan olvastátok, mint ahogy az én fejemben lement. Naggyon gyors volt.

Szóval a szörnyek még mindig közeledtek, Triton szemezett egy kört mindenkivel, én meg lassan ott tartottam, visszaőszülök nagyanyámig.

- Nem lehet, túl dagadt...

- Ki a dagadt?! - néztem rá,holott szerencsétlen még csak végig se tudta mondani amit akart.

- Te.

Ja, bocs, mégis.

- Meg az anyád...

- De nincs más választásom... - motyogta, azzal felkapott, mint valami béna menyasszonyt, és leugrott a hajóról a tengerbe.

Nem viccelek.

Engem meg vitt magával.

Ha belőlem is habfiút csinál, egyesével szedegetem ki a pikkelyeit, nem érdekel, hogy ez természetes-e, vagy nem.

Mielőtt brutálisan vizes lettem volna, azaz még a becsapódás előtt éppen volt annyi időm, hogy kiüvöltsem a nagyvilágba:

- NEM VAGYOK KÖVÉR!

Aztán placcs...

Na de, hogy ne szaladjunk ennyire előre, és hogy biztos legyek benne, ennek a cuccnak a legunalmasabb, legapróbb, és leg... nem nyálasabb, itt nincs helye nyálnak... szóval, hogy minden részletét elolvastátok, hadd kezdjem az elején, hogyan is kezdtük életem leg... érdekesebb utazását.

Az egészhez amúgy annyit fűznék hozzá; NEM HALTAM MEG!

Mondjuk, lehet a sok dilis (köztük én is) sokkal jobban járt volna, ha Zeusz papa a fejembe állítja a fogékony kettőhúszát, de mivel nem így történt, bátran kijelenthetem, még egy ideig itt leszek, és szórakoztathatlak benneteket.

Ne tagadjátok, tudom, hogy élvezitek.

Szóval, miután sikeresen adtam a főistenek őszhajszálainak tartást, Árésszal és Tritonnal karöltve elhagytuk az Akropoliszt, hogy egyrészt; összeszedjük magunkat, másrészt; ne legyünk lábalatt.

Na nem mintha sokat számított volna, mindenki bögyét bökte csupán a tény, hogy még éltem.

De nem kell értem aggódni. Sokáig fogok még élni. Már csak azért is, mert találkoztam életem legszexisebb... oké, itt javítok a későbbiekre tekintettel... szóval életem második (ekkor még első (zárójelen belül zárójelben: majd megértitek)) legszexisebb pasijával.

De komolyan.

190+, szőke, tökéletesen belőtt séró, tökkéletesen izmos felsőtest, napbarnított bőr és olyan sugárzóan arany szemek, hogy levett a lábamról, pedig napszemüvegben volt. Na, kitaláltátok? Nem? Nemár!

Hát Apollón!

Annyira... ahh... az az isten egyszerűen tökéletes.

Igen, amúgy, befejeztem, köszike.

(De akkor is csorgott rá a nyálam. Bocsi, ezt muszáj volt.)

Na de, hogy most már tényleg el is kezdjem valahol és ne csak a nyálcsorgásomtól legyen csatakos ez a fejezet, ugye kijöttünk az akropoliszról.