Fuji Enoi - Egy megtört elme különös utazása (BEFEJEZETT)

VI. Parázs

Dr. Hope Arikawa a Kanagava prefektúrában található Szagamiharában dolgozott.
40-év után hagyott fel praxisával, amikor az egyik volt kollégája önmagát is meghazudtoló módon öngyilkosságot követett el.
De az ő esetében nem feltétlenül maga az istentelen cselekmény volt meghatározó, hanem a történet lefolyása, ahogy és amiképp, de legfőként akikkel, és amiért történt.

Ezt a történetet, miután az ajtójában állva beengedett, majd befogadott, míg jobban nem lettem mesélte csak el nekem, néhány órával a távozásom elött. Addig, elmondása szerint, forró borogatásokkal ápolt hetekig. De az idő összefolyt azon a helyen. Az éjjelek és nappalok olyannyira nem is váltakoztak, hogy szinte folyamatosan égett az a gyertya, ami odavonzott engem, a biztonságot nyújtó otthonba, menedékem színhelyére.
Persze, akartam én tovább menni, de a szívélyes vendéglátóm, vajmi lelkiismereti problémákra hivatkozva nem eresztett, míg a jobbulás jeleit nem látta rajtam.
Úgy hiszem, igaza volt.
Ha már odáig eljutottam és fittyet hányva a természet törvényeire, többek közt a februári fagy kegyetlen igazságára, s veszélyeztettem saját esélyem a túlélésre, akkor már az is megfordult a fejemben, hogy kényszerűnek vélt szívjóságát valahogy meghálálom, és ha megtalálom az utam, visszatérek, valami jelképes ajándékkal.
De Dr. Hope Arikawa nem az a fajta ember volt, akit csak úgy le lehetett kenyerezni.
Addig a bizonyos beszélgetésig szűntelenül azt hangoztatta, hogy a gyógyulásom lesz az ő legnagyobb ajándéka, s ha hazatérek egyszer, emlékezzek jóságára, ezzel is fényesítve, amúgy már bemocskolt hírnevét.

-Igya csak meg. – mondta, miután kiöntötte egy csészébe a hagymateát, szárított csipkebogyóval.
-Mit csinált doki? Ez valami borzalom. Engedjen, engedjen...- köhögtem és könyörögtem, de ő figyelmeztetett, hogy egy kétoldali tüdőgyulladást nem lehetett csak úgy, ilyen állapotban megúszni. Szenvednem kellett. Inni a keserű löttyöket és enni a fokhagymás borzalmakat, amik némi türelemmel, egész hatásosnak bizonyultak én pedig nehezen, de felépültem.
Az utolsó napon, amit végül ő határozott meg, azt mondta.
-Ilyen az élet, Fuji. Fogadd el ezt a pár apróságot aztán, ha úgy érzed, eredj utadra. – majd visszavonult.
Kaptam tőle meleg ruhát, egy bakancsot, meg a méretemnél pár számmal nagyobb kabátot. Ezeket összekészítettem, majd én is kidőltem, felkészítve magam a másnapi indulásra.
De nem volt nyugodt az éjszakánk.
A doktor rémálmai felvertek még engem is.
Aztán, ahogy beljebb húzódtam, meglesni, hogy az álomtól kiváltott jajgatáson és nyögdécselésen kívül minden rendben van-e a doktorral, ő az ajtó nyekergésére felriadt, és felordított. Izzadtságcseppek csorogtak a homlokáról, eláztatva ruháját, párnáját és paplanját. Nehezen, mélyeket lélegzett, és amint megszabadult a lidérceitől, tudta, hogy beléptem, érezte a jelenlétemet.
–El kell – lihegte – el kell valamit mondanom, mielőtt túl késő lenne. Fuji, ülj le és hallgass meg kérlek, segíts nekem, hogy nyugodt legyen az álmom. Tudom, nincs jogom ezt kérni tőled, de tedd meg, hallgass végig búcsúzóul. Köszönd meg ezzel a segítségemet. – nem igazán értettem, de végül bólintottam, ő pedig intett, hogy üljek le mellé. Becsuktam az ajtót.
Odabent csalfa hideg futkosott, de a kis kandallóban még pislákolt a parázs.
Mellette néhány szál hasogatott  száraz fa hevert, amikből egy fél tucatnyit a forró hamuba hajítottam, majd fújdogálva egy kis láng lobbant a halvánnyá aszott parázson. Megkapta a fát, újra tódítva a szobába a meleget.
–Kutass kérlek az emlékeidben Fuji. Voltál már hős? – kérdezte. Én mereven magam elé meredtem.
–Kisgyerekként talán, álmaimban. De annak tudtommal nagyon sok éve, és hogyha belegondolok, semmit sem tettem érte. Meg sem próbáltam elérni azokat az álmokat – motyogtam. Aztán bizonytalanul rá pillantottam. Kócos, nyomokban őszülő haja, büszkén fedte megfáradt homlokának ráncait. Felhúzta a szemöldökét, a párnáját magamögé  egyengetve visszatakarózott.
–Vegyél el egy plédet kérlek. Helyezkedj végre kényelembe.  Amit most neked el szeretnék mesélni, eltart egy darabig. – Arikawa megpróbált elmosolyodni, de keserűsége túlnőtt a bánatán. – ne aggódj Fuji. Amint ennek vége, kipihenheted magad és nyugodt szívvel elhagyhatod átmeneti otthonodat.
Én csak bőszen figyeltem és pislogtam. A számat rágtam aztán bólintottam. Néhányszor megpaskoltam a párnáimat, és vártam, hogy szépen nyugodt hangon mesélni kezdjen.