Fuji Enoi - Egy megtört elme különös utazása (BEFEJEZETT)

VIII. Rekviem

A falevelek zúgása, a hó selymes ropogásának mindenféle sújt nélkülöző hangja, a zöldellő fű susogása és a napfény alkotó részecskéinek statikus zöngéje. Minden ott volt valahol egyszerre és ahogy felvillantak előttem, már sehol sem.

Az Enoit csak egyszer lehetett megtalálni.
Egyszer segített.
Egyszer vigyázott rám, úgy hogy soha többé ne érezzem szükségét.
Nem feltétlenül volt jó, vagy rossz.
Egyszerűen csak annyit adott, amennyi mindig is voltam és pont annyit vett el, amennyi belőlem valaha is hiányzott. Nem logikusan épül fel, mert nem az emberi lét korlátai közül való, hanem a természet szent törvényei szerint működik, amik rétegeltebbek minden emberi gondolatnál. A valóságunk szikráit pislákoló kövekként tárja elénk, amik hatalmas hegyeket rajzolnak a még ismeretlen világunk peremére.  S végezetül az Enoi, számomra legalább is nem egy személy. Nem egy szellem, dimenzió vagy idegen entitás, hanem egy fogalom.
Maga az út.

Hát így kerültem én ide. Majd egy szobába, egy ágyra, egy íróasztal elé.
A lelkem meg nyugodott.

A doktornak igaza volt.

Voltaképpen hazaértem. Felébredtem, és idővel fel is keltem, de a feleségem az édesanyámat is ápolva már eltávolodott tőlem. Ő egy régi életet akart volna visszakapni, egy régi Fujit. Én pedig azt, ami adatott. Az Enoi lehet hogy segített, de a tudatom egy része valahol összekuszálódva, apró darabokban még odaát maradt. A túloldal egy apró darabkája pedig bennem. Ezért én már nem csak Fuji voltam. Bár felépültem, valami mégis visszafogott. Lassú lettem. Nehéz léptű, hiányos memóriájú. Egy 60-as éveiben járó öregember az Alzheimer szélén.
Mégis, amint lehetett visszamentem dolgozni. És nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindent megpróbáltam, de már nem tudtam rendesen elvégezni a munkámat. Sem otthon, sem az iskolában. Nem tudtam egyedül kijavítani a kerítést, megjavítani az ereszt, vagy felrakni a huzatos ablakokra a szigetelést. Nem tudtam készíteni magamnak egy jó adag sonkás tojást, mert már nem tudom összevágni a sonkát sem a hagymát. Egyszerűen már nem tudom folytatni a munkát. Fizikai fájdalmat érzek, ha a hegesztésre, vagy akár egy kevés tüzelő hasigatására gondolok.
Nem tudok már festegetni sem. És nincsen kedvem dalolászni.
Nem tudom kikapcsolni az agyam, pedig most mindennél nagyobb szükségem lenne rá, hogy az elfáradt gondolataim megpihenjenek.
Még Margaret sem bírta elviselni, hogy árnyéka lettem önmagamnak. Magányában az alkohol felé fordult. Hiába voltam hűséges, és a lehetőségeimhez képest odaadó férj, ő mégis vitákat kezdeményezett, aminek számtalanszor tettlegesség lett a vége. Régi képeket vágott a falhoz, majd hozzám, emlegetve a múltat, ami számomra is a semmibe veszett.
Átjárta létét a keserűség. Selejtnek nevezett és úgy is viselkedett velem. Nem volt megértő. Nem volt neki elég, hogy ott voltam mellette. Hiába kaptam új lehetőséget.
Ma reggel is magamra hagyott, amikor az édesanyám rosszul lett és a kezeim között meghalt.
Ez volt az a pont, ahonnan már nem maradt visszatérés.
Tudom, hogy mind ketten elkanyarodtunk a valóságtól, de tudnia kell, hogy én még mindig szeretem, hiába dobta el önszántából a szeretetemet.
De mostmár...elég.
Ennyi volt az életem. Tudom, többet vártál kedves olvasó, de csak ennyi adatott.
Egyszer volt szép életem, egyszer voltam hős, de eljött a pillanat, hogy visszakapjam önmagam. S amint leteszem ezt a tollat, tudnod kell, hogy oda kerülök, ahol mindig is lennem kellett volna. A szeretteim mellé.
Most pedig megfogom utoljára édesanyám kezét, elsétálok a házunk túlfelén elnyúló szakadékhoz és örökre együtt maradunk.