Fuji Enoi - Egy megtört elme különös utazása (BEFEJEZETT)

VII. Kapcsolódás

–Nem szerettem volna kibújni a felelősségre vonás alól. De tudod Fuji, ez az átkozott lelkiismeret egyfolytában fúrja a lelket. Bökdösi, szeleteli és még ki tudja, hogy milyen elképesztő dolgokat művel vele. Én pedig besokalltam, hiszen egy idő után, ha akarod, ha nem, akkor is megtelik a pohár. Ami pedig túlcsordul a peremén, az már csak rideg tölteléke az elmének. Egy fortyogó vulkán perzselő pernyéje, ami elönti a szívet és addig olvasztja, amíg az át nem lyukad. Akkor pedig már hiába vagy te az orvos. Ha összeomlassz, épp úgy ápolásra szorulsz, mint azok a szerencsétlenek, akik a kezeid alatt szenvedtek. Dehát, ilyen ez a Pszichiátria. Egyszer fenn, egyszer lenn. Amíg bírod, uralkodhatsz a többiek felett, és viselheted a felelősséget. Én megpróbáltam kihúzni az időmet, ameddig csak lehetett. De vannak olyan körülmények, olyan emberek, olyan problémák, amik kifognak rajtad. Mert, rajtam bizony kifogtak. És, ha rajtam kifogtak, akkor máson is kifognak. Méghozzá a legkegyetlenebb módon.
–Akkor maga voltaképpen Pszichiáter?
–Az voltam Fuji...az voltam. Részben egy bohókás orvos, szakavatott, megbecsült, valahol pedig egy hétköznapi ember telis-tele reménnyel, és sok-sok jótanáccsal. Azonban az intézményünk egyik ápolójáról senki sem gondolta volna, hogy nem való közénk, hogy a leg sötétebb gondolatait is komolyan gondolja.
–Nem igazán értem.
–Ne aggódj Fuji, már én sem teljesen. De nem is ezzel kezdeném, hiszen nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Bizony. – Dr. Hope elbizonytalanodott egy pillanatra. Valahol máshol járt. Talán a hófehér intézmény rideg falai között. Ott, ahol az életének nagyrészét eltöltötte, s én mégis egy erdei kunyhóban beszélgetek vele. A szemei üvegesen tükrözték belső zavarát. Majd belekezdett.
–Részben rajtam múlott, hogy az egykori alkalmazottunk, ez a Szatosi Uemacu ne egy sötét zárkában végezze. Pedig ott kellett volna elrohadnia. Túl kellett volna látnom a szavain, amik megfestették az egóját. De nem láttam. Pedig feltárta elöttem  a szörnyeteget. Bevezette az irodámba, leültette velem szembe és hagyta, hogy bámuljam. De én mégsem láttam. Érted ezt? Ő a képembe bámúlt, én pedig hagytam, hogy szabadjára engedje, és megmutassa a világnak.
–És a világ?
–A világ, azóta az éjszaka óta retteg a Szatosi féle alattomos szörnyetegektől.
–Tehát, akkor a szörnyeteg mégis csak létezett.
–Hát igen... – sóhajtotta szomorúan. – Mivel én nem hittem neki, ő leírta egy levélben...megírta, hogy mi fog történni, ha nem tudok segíteni rajta. – Ezen elgondolkodtam.
–Levelet írt magának és mégsem hitt neki?
–Ez nem ilyen egyszerű Fuji. Az épelméjűt mindössze egyetlen lépés választja el az őrülttől.
–Akkor hát a szörnyeteg?
–Végig ott volt, legbelül elnyomva, valahol Szatosi lelkében, de hogy előjöjjön, ahhoz akkor, még valami hiányzott.
–Hogyhogy?
–Szerintem akkor még nem volt megfelelő számára a környezet.
–Vagyis?
–Szembesítenie kellett a világot saját magával. – ahogy ezt kimondta nyeltem egy nagyot. Ő csendben bólintott, fájdalmasan megköszörülte a torkát, majd folytatta – Tudta, hogy melyik ablak nyitható kívülről. Majd hajnali fél háromkor visszatért. Én épp eltávon voltam. Ki kellett pihennem a beszélgetéseink fáradalmait. Azonban, ő már nem akart pihenni. Azt mondta, hogy így is eleget szunnyadt. Ideje lesz felébredni.
–Ezek szerint felébredt.
–Így van. A legvégső pillanatban.
–Ezt hogy érti?
–Szatosi egyetlen szikével sétált végig. Kívülről fújta az ügyeletesek menetrendjét. Tudta, hogy mikor melyik szobát hagyják üresen. Tizenkilenc ápolt nyaki ütőerét metszette át egyetlen vágással. Aztán az egyik hónapok óta kómában fekvő beteg, aki korábban szintén az intézményünkben dolgozott, még a bemetszés előtt felébredt és ordítozni kezdett. Hiába remegett keze lába. Lefordult az ágyról. Elkúszott a riasztóig. Tizenöt őr mozdult a szoba felé egyszerre. Őket Szatosi részben megsebesítette. Majd feladta. Megállt, felemelte a karját, és átvágta a csulóit. – a szobában egy pillanat erejéig síri csend honolt. Sötét lett. Szenvedő emberek halálsikolyai suhantak el odakint az ablak előtt. Nyeltem egy hatalmasat, aztán kifakadtam.
–Mégis mi ez? Valamiféle szent tanúságtétel? Most komolyan azt akarja, hogy így, menjek el? Ezek után mégis, hogy gondoljak magára? Miért mondta el nekem ezt egyáltalán? Nem értem magát...Nem hiszem...de nem is érdekel. Nem tudom miért kellene tovább hallgatnom...
–Mert te is ott voltál Fuji.
–Nem! Nem...az lehetetlen...
–Sajnálom...
–Nem! Én...ne mondjon ilyet Arikawa. Mégis, hogy lehettem volna? Ez teljesen abszurd. Ilyen nincs. Én egy korházból szöktem meg. Egy átkozott korházból, nem egy szanatóriumból! Ráadásul, most is itt vagyok. Igaz? – Dr. Hope a fejét csóválta.
–Lehet, hogy megszöktél egy kórházból, de Január közepén, egy szál köntösben, már nem jutottál sokáig. Kómába kerültél, azonban a sorozatos szökési kísérleteid miatt már csak hozzánk hozhattak. A Szagamiharában dolgoztál hosszú évekig. Ismertük is egymást, valamikor barátok voltunk Fuji, mielőtt a háború fel nem szeletelte a világunkat. És vele együtt az elmédet. Közel húsz évre rá pedig ismét hozzánk kerültél. Egészen addig, amíg Szatosi fel nem ébresztett.
–Nem! Ez lehetetlen. A családom, az édesanyám. Szüksége van rám, már öreg és biztosan beteges szegény. Margaret, a feleségem, Margaret sem tudná gondját viselni sokáig. Nem bírná! Engedjen!
–Fuji kérlek!
–Nem! Már nem hallgatom meg. Haza megyek! Haza kell mennem!
–OTTHON VAGY!
–Nem! Nem vagyok. Én most itt vagyok. A házában, az erdőben. Odakint javarészt már végetért a tél. Én pedig meggyógyultam. Haza megyek. Haza kell mennem.
–Fuji! Az elméd épp a lélek partján pihen. Lehet, hogy nem érzed magad biztonságban, de vigyáz rád a szellem, vigyáz rád az Enoi.
–Nem hiszek magának, hazudik!
–Az Enoi egy világokon átívelő energia. Egy érzelmi dimenzió, ami a természetet is vezérli, s így, ha akar, ha jónak látja, átvezet a túloldalra. Nem te irányítod. Ha innen kilépsz, úgy, hogy nem fogadod el a múltad egy részét, ha nem fogadod el, hogy neked még lehet jövőd, akkor nem tud segíteni. Visszazuhansz oda, ahonnan elindultál, elvész az elméd és soha többé nem lesz lehetőséged teljes életet élni.
–Az nem lehet....én nekem haza kell mennem...
–Bízz magadban és bocsáss meg nekem barátom. Hidd el, hogy haza fogsz térni. Haza fogsz menni mert én már nem mehetek. De segítek neked kijutni innen.
Felálltam hát. Magamra vettem a kabátot felcsatoltam a bakancsot és kinyitottam az ajtót.
–Elfelejtettem még valamit – mondta szomorúan. Szemeiben könnyek fodrozódtak. Mellém lépett, és megszorította a vállam. – Hős vagy Fuji. Csak, hogy tudjál róla.
Nem hittem neki. Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón.