polaroidok I Johnny

polaroidok

Megkönnyebbült sóhajjal dobtam le magam a park hideg padjára, kezemben a levéllel, ami közölte, hogy sikerült bekerülnöm abba a középiskolába ahova menni akartam. A legjobba a városban. Ez volt a tökéletes ugródeszka a majdani egyetememhez. Azon kevesek közé tartozom, akik már igazán kicsi koruk óta tudják, mit akarnak csinálni, és most tettem is érte. Már majdnem elkezdtem sírni a boldogságtól, amikor mellém lépett valaki.

- Tönkre tetted a képeim.- dörmögte a srác. Arcát alig láttam a szemébe hulló fekete hajfüggönytől, de körülbelül annyi érzelem lehetett rajta, mint a hangjában. Semennyi.

- Tessék?!- néztem rá furán. Azt se tudom ki ez, mit akar a képeivel?

- Belesétáltál.- mondta szúrósan, majd meglebegtetett előttem két polaroid fényképet.- de ennek ellenére olyan jó képek, hogy vétek lenne kidobnom, szóval tessék.- mondta, majd leejtette mellém a padra a két papírt, és továbbsétált. Percekig csak döbbenten bámultam az alakját, majd dühösen felkaptam a képeket. Valóban az egyikre éppen besétálok, a másikon pedig boldogan mosolyogva tartom magam elé a levelem. Én is úgy gondoltam, hogy ez talán a valaha készített legjobb kép rólam, a gyenge minőség ellenére is, de a srác gőgössége miatt ezt sose vallottam volna be senkinek. Még, hogy elrontottam! Én csak egy járókelő vagyok számára. Különben is ki használ manapság polaroid fényképezőgépet? Több mint divatjamúlt.

Évek múltával a két képet még mindig mindenhova húrcibáltam, és az emo hajú kissrác is boldog emlékké formálódott bennem. Míg az egyik kép csak a felső fiókomban hevert, amelyiken a levelet vizslatom, a pénztárcámban lapult, arra ösztökélve, hogy bármit képes vagyok elérni, ha eleget dolgozok érte...

______________________

még egy shortie? hogy a vihharba ne.