polaroidok I Johnny

five

Az e hónapi lapunk nagyobb profittal zárt, mint eddig bármelyik. Ez természetesen annak volt köszönhető, hogy a többiek, de főleg a divatcikkesek keményen dolgoztak, amíg én szabotáltam a saját munkámat. Johnny próbált nyugtatni, hogy a hamar hírlehozásunk a fiúkról a spanyol fesztiválon is közrejátszott a sikernek, de keserű íz terjedt szét a számban, amikor este beléptem a szerkesztőségbe, ahol mindenhol a divatbemutatós főcímdal, és egyéb képek a témához voltak kiaggasztva. Nagyon ritkán tartunk céges ünneplést, szóval akkor is eljöttem, ha minden csak a bukásomra emlékeztetett. Miután végighallgattuk a főszerkesztőnk büszke beszédét, csak lézengtem az irodahelyiségben, amíg meg nem pillantottam egy ismerős képet a falon. Lány a kifutón, pördül a ruhája és a haja, átsüt rajta a fény. Ez volt az a kép amit Johnny szerkesztgetett a múltkor. Bár nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de így az utómunkálatokkal mégy gyönyörűbb volt az egész.

- Tetszik?- rémisztett meg egy ismerősen mély hang a fejem felöl.- Én csináltam.- mosolygott rám büszkén Johnny. Hihetetlen, hogy nemrég még azt gondoltam, ez a mosoly önteltségből ragyog annyira.

- Tudom.- fordultam felé.- Láttam, amikor szerkesztetted.

- Te voltál az, aki elmentette a fájlt?- kerekedtek ki a szemei.- Egy teljes hetet gondolkoztam rajta, hogy lehetett ekkora szerencsém, hogy nem veszett el az egész. Jövök neked eggyel.- tette drámaian a szívére a kezét.

- Igen, én.- nevettem rajta.- de asszem azt a szívességet már ki is váltottam.- emeltem fel a csuklómat, hogy emlékezzen az esetre.

- Az nem számít szívességnek.- legyintett.- Meglep, hogy tetszik, úgy hírlik rólad a szerkesztőségben, hogy nem szereted a fotósokat.

- Tessék?- néztem rá furán.

- Hallottam ezt, azt...- gondolkodott el.- Hogy egy projekt alatt akár többet is képes voltál elüldözni magad mellől meg ilyenek.

- Ja, hogy az.- nevettem kínosan.- Az igaz. De nem azért, mert a munkájuk nem tetszik, hanem mert feltartottak a sajátomban.-magyaráztam.- Te vagy az első, aki eddig nem pöccentett be.- csodálkoztam rá a tényre, hogy ennyi idő után, még mindig együtt dolgozunk.

- Hát azt hiszem, kiismertelek.- vonta meg a vállát.- De minek lógatod itt az orrod, a buli arra van.- kezdett el húzni a többiek felé.

- Hát tudod csak, kicsit úgy érzem eljátszottam az esélyem, és sosem szabadulok innen.- vontam meg a vállam. Fogalmam sincs, miért mondtam el neki, de igazából jól esett.

- Ugyan már, még ott van a fesztivál, a biztos pont.

- Igen, ahol majd ott virít a képem a személyzetnél.- emlékeztettem egy jelentőségteljes pillantással.

- A személyzet csak szerencsés, hogy van rólad egy képük.- nevetett fel, ahogy megérkeztünk az úti céljához, a kajás asztalhoz.- Majd megoldjuk azt is.- legyintett, miközben a tálak fölé hajolt. Megoldjuk, megint többes számban beszél, mintha bármi köze is lenne a problémáimhoz.- Most pedig ezt meg kell kóstolnod, ez a legfinomabb!- nyomott a kezembe egy tányért, rajta néhány darab virslis roláddal.- Próbálok nem elfogult lenni, de amióta megkóstoltam egyet, csak ezt eszek, hihetetlen finom!- bíztatott.

- Igen, ezt...ezt én hoztam.- emeltem egy darabot a számba, miközben próbáltam nem túlságosan meghatódni a bókokon.

- Óh.- maradt tátva a szája egy pillanatra.- Pedig nem tűnsz olyan nagy főzős típusnak.- mért végig.

- Kösz szépen!- csaptam bele a felső karjába felháborodottan.

- Ah!- kapott oda, mintha tényleg erősen ütöttem volna meg.- Egyébként miért akarsz ennyire megszállottan felmondani?- lopott egy darabot a nekem szánt tányérrol.- Tudom, hogy nem a legmenőbb hely vagy valami, de itt jó a légkör, mindenki ismer, és nincs az az extrém fejvesztett hajtás a lapzártáknál, mint az elitebb helyeken.

- Te ezt nem érted.- sóhajtottam.- Nekem ez a hely csak egy megálló volt az álmom megvalósításához.- nézegettem a cipőm orrát.

- Miből gondolod, hogy én ezt nem érthetem meg?- nézett rám nem megszokott komolysággal.

- Azért, mert akkor nem győzködnél arról, hogy jó itt is.- néztem bele erősen a szemébe, és éreztem, hogy dühös kezdek lenni.

- Én csak...- kezdett hozzá ő is hevesebben, majd sóhajtott egyet.- Mindegy. Ma ünneplünk, ennek nincs helye itt. Inkább gyere, mutatok valamit.- mutatott a terem végében lévő asztala felé.- Gondoltam, hogy nem lesz rózsás a kedved, szóval készültem ajándékkal.

Meglepetten indultam meg utána, amikor a főnökünk megjelent mellettünk, hogy mindenképpen be akarja mutatni Johnnyt valakinek.

- Menj előre, ott van egy dobozban!- utasított, miközben túlbuzgó főszerkesztőnk, már húzta is maga után a torony méretű férfit.

Tényleg volt egy elnyűtt kartondoboz az asztal közepén, heves kézírással az volt ráfirkantva, Polaroidok. Ahogy felemeltem a tetejét, tömve volt apró képekkel, a halom tetején az egyikre pedig rá volt firkantva a nevem. A Spanyol fesztiválon készült, ahogy éppen elveszek a kiárusító bódék és a színes tömeg világába. Nem meglepő módon, nagyon jó kép volt. " a pénztárcás gyűjteményedbe" állt a képen.

- Most tényleg Johnny?- kuncogtam, ahogy elővettem a tárcámat a táskámból és a másik mellé csúsztattam, az újabb polaroidot, ugyanis ez pont olyan klisé, ami rá vallott. Amikor vissza akartam tenni a dobozra a tetőt, az egyik képen megakadt a szemem. Lassan kihúztam a kupacból, és a kabalává tett képem mellé emeltem. Ugyanaz a park volt, és ugyanabból a szemszögből. Nem bírtam feldolgozni, amit látok.

- Itt is vagyok, na, szóval azt gondoltam nem ártana egy kicsit felfrissíteni a...óh.- fagyott le egyből, ahogy meglátta mit tartok a kezemben.

- Te voltál az a srác?- kérdeztem erőtlenül, aztán végre, mintha visszazuhantam volna a földre, és megjött az erőm.- Miért nem mondtad?!- kaptam rá a fejem. Nem hiszem el, hogy ennyi ideje egy helyen dolgozunk, és még sosem jutott eszébe említeni.

- Eddig nem tudtam, csak a fesztiválon jöttem rá, amikor láttam a képet.- emelte maga elé a kezét védekezés képpen.

- Miért nem mondtad meg akkor?- néztem rá furán, aztán ahogy a kusza gondolataim lassan képpé formálódtak a fejemben, csak még furábban.- Miért csak azt mondtad, hogy biztos tetszettem a fiúnak.- kereste a szavakat, de én közbevágtam.- Johnny miért akarod annyira, hogy maradjak?!- néztem bele szúrósan a szemébe. Kirajzolódott a fejemben egy teória, de nagyon szürreálisnak hatott ahhoz, hogy elhiggyem.

- Mi van? Én csak...- nézett rám hitetlenkedve, aztán valami sötét futott át a tekintetén.- Én csak már megjártam azt, amire most készülsz, és hidd el nem olyan, mint amilyennek elképzeled, és sosem fogod annyira elismerni a munkádat, mint mondjuk ezen a helyen, csak azt próbálom elérni, hogy erre rágyere.- ejtette ki a száján a szavakat egyre keményebb hangsúllyal. Megijesztett Johnny ezen oldala, mert még sosem volt szerencsém hozzá, ezen kívül mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van, és ettől éreztem magam a legrosszabbul.

- Köszönöm a képet nagyon tetszik.- Mondtam olyan halkan, hogy csak reméltem, hogy hallotta.- Most hazamegyek Johnny, találkozunk hétfőn.- mondtam, majd azzal a lendülettel sarkon fordultam. Hallottam, hogy Johnny még utánam kiált egyszer, de csak ki akartam innen jutni a gondolataimmal együtt.

- Várj!- nyúlt előre Johnny, mintha így el tudná kapni.- Még nem is mondtam, mennyire jól áll az a ruha.- hajtotta le lemondóan a fejét.

Johnny összezavar...