polaroidok I Johnny

six

A hétvégén vagy azon agyaltam amit Johnny mondott nekem a partin, vagy a tőle kapott képeit nézegettem. Összezavart azzal amit mondott, és olyan kérdéseket is feltettem magamban, aminek nem örültem.

- Ó, istenem csak kaptam volna másik fotóst.- dörmögtem magamnak ugyanúgy, mint közös projektünk elején. A szerkesztőségben a jó kedélyű munkakörünknek lőttek, és olyan kínos légtérben folyt minden eszmecserénk,hogy már fizikai fájdalmat okozott. De nem igazán tudtam, mit tehetnék ellene.

- Figyel arról a régi polaroidról...-kezdett neki Johnny, de nem bírtam volna ki még egy adag kínosságot.

- Ne, ne beszéljünk róla, sajnálom, hogy kiakadtam, te csak meg akartál lepni.- játszottam a tollammal.

- Nem, figyelj, igazad van...- kezdett hozzá megint.

- Mondom, neked nem kell bocsánatot kérned érte, ez semmiség. Igazából tök durva nem?- próbáltam feldobni a hangulatot.- Ennyi évvel az után, hogy véletlen belesétáltam a képedbe, újra találkozunk, szerintem ez sorsszerű.

- Igen, de én nem ezt...- futott neki harmadszorra is, de aztán valaki a nevét kiabálta a sötétkamrából.- Megyek!-sóhajtott.- De ezt még nem fejeztük be.- mutatott rám, viszont én több mint befejezettnek éreztem a témát, így inkább a nap további részében kerültem, hogy ne kelljen újra kényelmetlennek éreznem magam. Nem volt már miről beszélnünk, csak el kellett mennünk holnap a fesztiválra, és harcolni, hátha lesz valamicske esélyünk közel kerülni a bandához. Aznap este keveset aludtam, és másnap hajnalban elhatározottan lépkedtem a fesztivál területén, hogy megkaphassam a "sajtó" nyakba akasztómat.

- Nem fogom megcsinálni az interjút!- jelentettem ki saját magamnak. Éppen amikor ezt eldöntöttem, belebotlottam valakibe.- Aucs... Bocsánat!- nézte fel az illetőre, amikor is akkorát koppant az állam a földön, hogy szerintem a bolygó másik oldalán földrengést okozott.

- Semmi pro...oh! Te vagy az újságíró korábbról!- Ismert fel nem más, mint Pablo, a banda tagja, akiket olyan lehetetlen elérni.- Sajnálom a csuklódat, remélem már nincs baja.- mutatott az említett testrészemre.- Tudod engesztelés képpen...- hajolt közelebb, és halkabban folytatta tovább- most éppen egyedül vagyunk a buszunkban a srácokkal.- mondta, és rámutatott a kezeim között tartott jegyzetfüzetre.

- Én...-pislogtam rá, és próbáltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik.- Nos ha ez igaz, lenne néhány megválaszolatlan kérdésem!- kaptam észbe azonnal.

Később még mindig, hitetlenkedve szorítottam magamhoz a füzetet, ami most már tele volt hevesen leírt válaszokkal. A társamat kerestem, és a megbeszélt helyen rá is ismertem hatalmas alakjára. Biztosan azt hiszi, ennyit kések.

- Hát te?- nézett rám, majd abba az irányba, ahonnan jönnöm kellett volna.

- Ezt nem fogod elhinni!- nyomtam a kezébe a kész interjút. Szemei akkorára kerekedtek, hogy attól féltem, kiesnek a szemgolyói a lyukon.- Illetve, mivel nem voltál itt....- húztam elő félve a zsebemből a telefonomat, amin a bandát ábrázoló képek lapultak.

- Telefonnal?- szaladt fájdalmas grimaszba az arca, aztán elkezdte lapozgatni őket.- Ezek nem is olyan rosszak.- adta vissza a készüléket.- Még kiderül a végén, hogy a főzésen kívül ehhez is van érzéked. -nevetett, én pedig vele nevettem. Egy pillanatig minden olyan volt, mint régen, aztán amikor Johnny zavartan megköszörülte a torkát, rávettem magam, hogy elmondjam neki mire jutottam.

- Le fogom adni a cikket.- mondtam tárgyilagosan, ő pedig csak a szemembe se nézve bólintott.- De nem fogok felmondani.- böktem ki, és egy picit féltem a válaszától.

- Mi..miért?- nézett rám meglepetten.

- Hát- húztam a végtelenségig a szót.- talán sikerült felnyitnod, hogy annyira megrögzötten üldöztem egy kitűzött célt, hogy nem is vettem észre, hogy hol jó nekem.- vontam meg a vállaimat.

- Most annyira...megölelnélek.- szaladt ki a két méter magas fényképész szájából, majd amikor leesett neki mit mondott, mosolya pillanatok alatt fagyott le.- Mármint...- kezdett hozzá a magyarázkodáshoz

Édes istenem.- sóhajtottam egy szemforgatás kíséretében, és megöleltem a tv torony munkatársamat.

- Visszatérve arra a polaroidra...- beszélte bele a hajamba.

- Ezt nem lezártunk már?- próbáltam ellépni tőle, de nem eresztett, ezzel egy roppant érdekes érzést kiváltva a hasamból.

- Nem!- nevettett.- Most kénytelen leszel végighallgatni.- mondta, és végre eltolt magától, hogy belenézzen a szemembe.- Szóval akkor régen nem csak véletlenül sétáltál bele a képembe. Mókusokat akartam fotózni egy ismerősömnek, mert szerinte azok nagyon édesek. Aztán megláttam, ahogy olvasod azt a levelet a padon, és szétárad az öröm az arcodon. Hidd el azonnal elfelejtettem a mókusokat.

- Johnny ez nagyon édes, de...abban a parkban nem élnek mókusok.- jegyeztem meg halkan.

- Pfh... természetesen erre azóta már rájöttem!- nézett rám hitetlenkedve, hogy ez az egyetlen, amit mondani tudok.- De még nem fejeztem be! Szóval, miután felvettek a szerkesztőségbe, mindig is valahogy szimpatikusnak találtalak a távolságtartó személyiséged ellenére is. Nem értettem, de amikor megláttam a képet a tárcádban, én is biztos voltam benne, hogy ez a sors keze, hogy kapok még egy lehetőséget, hogy normálisan is kifejezzem, a mi a fejemben van szóval...-vett egy nagy levegőt.- Most, hogy már nincs mit csinálnunk, eljönne velem a riporter, akinek sikerült a leglehetetlenebb emberekkel interjút csinálnia egy randira?

- Hú, milyen régimódi.- rázott ki a hideg.- De igen. Egyeztem bele boldogan, és hagytam, hogy mutassa az utat.

- Hah, arra mondod, aki még mindig egy ezeréves analóg fényképezőgéppel készít képeket.

- Tényleg... itt van most veled?- mutattam a nagy fotós táskájára.

- Igen. Miért?- nézett rám furcsán.

- Gondoltam, most már rólad is kéne egy kép.

- Hűű, figyelj...- gondolkodott el.- az előbb láttam a képességeidet, és tudod, drága ez a papír bele.

- Te szemét!- akadtam ki nevetve.- Azt mondtad jók a képek!

- Jó jó, vicceltem!- tért ki kacagva az ütéseim elől- tényleg egész jók.- ugrott vissza mellém, és a kezem után nyúlt, hogy úgy sétáljunk tovább.

Johnny elérte, hogy belészeressek.

______________________

vége.