polaroidok I Johnny

two

-Hah!- csaptam az asztalomra, lenyomva ezzel pár betűt a klaviatúrán.- Feladom!- toltam ki magam alól a széket és idegeskedve indultam először is a partnerem keresésére. Amikor puffogva lebetonoztam a megfelelő asztal előtt, Johnny fel sem nézve abból, amit éppen csinált elnevette magát.

- Akkor, ha jól sejtem most már jöhetnek az én módszereim.- mondta még mindig jót mulatva, majd amikor nem válaszoltam semmit, kíváncsian rám emelte a tekintetét.

- Én...- próbáltam visszafogni a kirohanást, de az a két pimasz szemöldök túl sok volt, hogy szó nélkül hagyjam a dolgot- tényleg mindent megpróbáltam! Írtam nekik az újságunk nívósságáról, hogy mit profitálhatnának egy interjúból, hogy ez a fesztivál mennyire nagy szám, és biztos, hogy ők lesznek az egyetlenek, akik nem nyilatkoznak a médiának én... mindent bevetettem. És a válasz?! Természetesen nem! - a fotós csak hátradőlve élvezte a mentális összeroppanásomat, majd végre félretolta maga elől a dolgait, és elkezdet valamit írni egy postitre.

- De ez várható volt nem?

- Igen csakhogy... eddig még sosem buktam ekkorát. Mindig mindenkit rábeszélek egy találkozóra.- tépelődtem magamban.- Különben is mi olyan nagy szám bennük? Ki hallgat spanyol zenét?!

- Mi baj a spanyollal?- nevetett már megint. Nem tudtam, hogy ilyen szórakoztató tud leni, amikor idegeskedem.

- Igazából... semmi.- forgattam a szemem, mert erre nem tudtam jó választ adni.

- Hát sajnálom.- vont vállat, mint akit egyébként rohadtul nem érdekel, de valahogy mégis elhittem neki, hogy sajnálja.- Ráérsz most?- állt fel székéről, így kisebb nyakkitörést szenvedtem, hogy az arcába tudjak nézni.

- Persze, nincs más feladatom csak ez.

- Hogyhogy?- nézett rám furcsán.

- Ezt kaptam búcsúfeladatként.- sóhajtottam.- Nemsokára felmondok.- és, hogy ezt miért fecsegtem ki, fogalmam sincs. Nem kaptam semmi különösebb választ egy hitetlenkedő szemöldökrántáson kívül.

- Akkor...találkozzunk itt egy óra múlva. Van egy kiinduló pontom.- adta a kezembe a ragacsos cetlit, majd fogta a táskáját, és elhaladt mellettem.

- Várj, ki sem kapcsoltad a...- fordultam utána, de már kilépett az iroda üvegajtaján-...gépet.- sóhajtottam magam elé. Lehajoltam, hogy helyette lekapcsoljam, ám amikor meglöktem az egeret, felvillant a képernyő, és elém tárult a kép, amin eddig dolgozott. Látszott, hogy még csak félig volt kész az utómunkálatokkal, de már így is gyönyörű volt. Bizonyára ahhoz a cikkhez készítette, amin a divatcikkesek dolgoztak, mert egy modell volt látható a képen, ahogy éppen fordult meg a kifutón. A ruhája és a haja is lebegett a pördülés hatására, a fények átvilágítottak az anyagon, és ragyogó aurát rajzoltak a fiatal nő köré. Az egész egyszerűen... lenyűgözött. Megszeppenve mentettem rá egyet a photoshop fájlra, majd léptem ki a rendszerből. Eddig még sosem nyűgöztek le se a képek sem a fotósok, de ez mintha földöntúli látvány lett volna. Talán tényleg annyira tehetséges, mint mindenki mondja, de ez még nem változtat a helyzeten, hogy arrogáns, emlékeztettem magam. Asszem.

Egy óra múlva bizonytalanul lépkedtem a kezem között szorongatott cetlin lévő cím felé. Egy nagy irodaház volt, a belváros közepén. Nem késtem, de Johnny már a bejárat előtt állt, és integetett, hogy arra menjek.

- Tessék, gondoltam szomjas leszel, mire ideérsz, meleg van.- nyújtott felém egy jegeskávét.

- Köszönöm.- vettem el tőle a műanyag poharat, és tényleg ölni tudtam volna valami hideg folyadékért a nyári hőségben.- Szóval mi ez az épület?- néztem el róla, mert nem tudtam hogyan kezeljem a figyelmességét.