Írd meg a saját történeted - SeKai

4.rész

Az ebédlőben történ események után olyan szinten megalázva éreztem magam, mint még soha. Innentől kezdve egész nap nem szóltam hozzá senkihez és bármiféle szociális kontaktust kerültem, ahogy csak lehet. Láttam néhányszor Jongdaen, hogy kissé rosszul esik neki a dolog, hiszen ahányszor beszélni próbált velem, én csak elmenekültem. Viszont hiába sajnáltam őt - elvégre egyáltalán nem tehetett ő semmiről - még a nap végén sem szóltam hozzá, mikor hazament. Én még órákig ültem ezután is az irodában és munkával kötöttem le magam, hátha segít kicsit feloldódni. Őszintén szólva... Nem akartam megbántani Jongdaet és tudtam jól, egy világi barom vagyok, de nem voltam képes beszélni. Ahányszor hozzám intézett pár mondatot, hiába akartam válaszolni, a pulzusom felszökött és úgy éreztem, mintha hirtelen folytogatna valami. Emiatt pedig inkább elmenekültem, mint hogy elmondtam volna neki, mi a gond.

Soha, senki nem bántott még csak szavakkal sem azért, mert olyan voltam, amilyen. Az farkasok többsége elfogadta ezt és csak egy legyintéssel túllépett ezen. Ez viszont nem változtatott azon, hogy szánalmasnak és gyengének éreztem magam. De legalább nem bántottak és hagytak a francba. Sehun viszont ahányszor találkozik velem, mindig belém köt valami miatt. Legyen csak az, hogy például miért veszek egyáltalán levegőt.

Minden esetre, holnap bocsánatot kell kérnem Jongdaetől, hiába tudom, hogy úgysem haragszik rám. Azt éreztem volna, mert bár nem alfa volt, csak béta, én továbbra is omega voltam és így még az ő haragját is megéreztem.

Megint sikerült úgy belemerülnöm a munkámba, hogy teljesen elfelejtettem az idő múlását. Azt se vettem észre, hogy az eddig világosságot adó nap lemegy a horizonton és az egész épület belseje elsötétül. Mintha csak egy robot lettem volna, úgy vizslattam sokáig az előttem lévő montirot és hevesen gépeltem.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon és ijedten ugrottam fel a kényelmes irodai székből. Hevesen kezdtem kapkodni a levegőt, még azután is, mikor realizáltam, hogy nem más áll velem szemben, mint Chanyeol. Csak nehezen tudtam az arcára fókuszálni a fáradtság és sötétség miatt, de tudtam, hogy ő az. Az átlagnál magasabb figura, nagy fülekkel, vidáman csillogó szemekkel és felhőtlen mosollyal.

-Sajnálom Jongin... Nem akartalak megijeszteni. - Hangjából tisztán kihallható volt a bűnbánás. Sóhajtottam egy nagyot, kezeimet elemelve mellkasomtól. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, majd így néztem ismét az előttem álló, magas termetű alfára.

-Se...se...semmi baj.

-Mit keresel itt ilyen későn? Már este nyolc is elmúlt. - Érdeklődve nézett felém, mikor az asztalomon lévő olvasó lámpát felkapcsolva egy kis fényt hozott körénk.

-Én... észre sem vettem, hogy így eltelt az idő. - Néztem meglepetten a monitoron lévő órára. Amikor még otthon dolgoztam, soha nem voltam ezen fennakadva, ott úgy is mindegy volt, meddig kínzom magam a munkával. A kiadó viszont egyáltalán nem az otthonom volt, kvázi, haza is kellett még mennem, ilyenkor pedig elég sötét van kint, az utcákon, hiába voltunk a város szívében.

-Munkamánia, mi? - Vigyorodott el az előttem álló. - Nincs kedved inni velem egy kávét? A munkát mára szerintem már hagynod kéne, valamint kell erő a hazajutáshoz. - Nem mertem nemet mondani, ezért csak bólintottam egyet beleegyezésül. Erre úgy felvirult az arca, mint egy kisgyereknek, aki épp a kedvenc édességéből kapott egy adagot.

Gyorsan lementettem mindent, majd kikapcsoltam a gépet. Amint mindent elrendeztem, Chanyeol egy határozott lendülettel megragadta a csuklóm és maga után húzott. Kicsit kellemetlen volt az erős szorítása kacsómon, de szokásomhoz híven, nem szóltam neki. Hagytam, hadd vigyen, ahova akar.