Írd meg a saját történeted - SeKai

11.rész

-A kislányod? - Döbbenten néztem az elcsendesedett omegára, aki csak szeretetteljesen mosolyogva bámulta a kezében lévő régi fotót. - És... mi van vele? Hol van? És hol az... apja? A társad?

-Nem tudom... - Válaszolta csüggedten. - És ő nem a társam.

-Akkor...?

-Ez egy hosszú történet Sehun...

-Van időm. - Ellenkezést nem tűrve néztem Jonginra, aki megszeppenten pillantott vissza rám. - Ne félj, nem haragszom. Viszont örülnék ha elmagyaráznád, hogy mi van. - Nagyot sóhajtva helyezte vissza az apró babáról készült képet a helyére, majd teljesen felém fordulva kezdett el beszélni.

-Tudod, nem volt egyszerű gyerekkorom. A családom a tökéletes család, jobbat nem is kaphatnék, viszont... egy kis faluban nőttem fel, ott elég más a társadalmi rend. Mióta itt élek, egyre jobban látom, hogy itt a farkasok máshogy viselkednek... mármint... nyílván itt is vannak világi nagy barmok, de... - Erre egy apró mosoly húzódott ajkaimra. - De mégsem olyan. Az olyan kis falukban, mint az enyém, még régimódiak az emberek. Néha még azért is képesek megszólni az omegákat, mert iskolába járnak. Szerintük nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy egyáltalán az első osztályt elvégezzük és a legtöbb alfa szerint az omegák csak azért vannak, hogy utódokat szüljenek és neveljenek. Gondolj bele, milyen ez omega férfiként. - Belesajdult a szívem, ahogy a kis, általános iskolás Jonginra gondoltam, akit a nagyobb és erősebb alfák piszkálnak. Ha ott lettem volna, megvédtem volna. - De ez nem is lényeges. Pár év alatt simán hozzá lehet szokni. Amikor minden nyáron, a szünet ideje alatt csak arra gondolsz, jövőre jobb lesz, jövőre biztos befogadnak és ahányszor új tanév kezdődik és látod, hogy továbbra sem változik semmi, eltűnnek az álmaid; legalább is ezzel kapcsolatban. Az határtalan magányomnak köszönhetően nagyon erős és stabil a kapcsolatom a szüleimmel. Ők egyben a szüleim és a barátaim. Ha volt valami bajom, velük mindig megbeszélhettem. Amikor anyámmal hetente kimentük a piacra, mindig úgy védett, mint egy vérbeli alfa, holott ő is omega. A legerősebb omega akit valaha ismertem. Nem érdekelte az, hogy egy nála jóval erősebb alfával van dolga, visszaszólt ha engem bántottak. Nagyon hálás vagyok neki, mindenért. És még a túlféltése miatt is lettem ilyen mimóza, nem érdekel.

-Apukád miért nem védett meg titeket? Téged és az anyukádat?

-Tudod... apa alfa... utálom ezt mondani, de egy gyenge alfa. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindig is ilyen volt. Katona volt. Még kicsi voltam mikor egy olyan sérülés érte, ami örökre nyomort hagyott. Emlékszem milyen volt, mikor öt éves koromban anya kézen ragadott, és azt mondta, elkísérjük apát a reptérre... ezután már csak tolókocsiban tért haza. Ez viszont látszólag egyáltalán nem keserítette el. Úgy közelekedett a lakásban, mintha nem is rokkantszékben lenne. Tudott főzni és segíteni anyámnak a kertben. Mindent megtett, amit csak tudott. Ezért bár testileg gyenge, de lélekben ugyanolyan erős, mint anya. Rokkant, mégis bottal a kezében igyekezett elkergetni azokat, akik valaha is ártottak nekünk. - Jongin ajkain egy apró kis mosoly foglalt helyet, ahogy visszaemlékezett a szüleire. Biztosan nagyon tündéri lehet a családja. Ilyen téren én sem panaszkodhatok, hiszen remek gyerekkorom volt, csak épp... nekem nincs ilyen mély kapcsolatom se a szüleimmel, se a testvéremmel. Ettől függetlenül szeretem a családom és bármit megtennék értük. - Bármit megtennék azért, hogy visszafizethessem nekik azt a sok dolgot, amit értem tettek.

-És... mi van a kislánnyal? Yiren?

-Igen, Yiren. - Kuncogott egy aprót. - Körülbelül hat éve nem láttam. Csak az első egy hónapot tölthettem mellette.