Különböző világok és különböző motivációk.
Egy élet amiről egyikőjük sem sejtett semmit.
Egymásra találnak vagy a végzet közéjük áll?
Mi lehet egy olyan történet befejezése ahol már a kezdet is bonyolult?
Egy testőr és egy független nő története...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aki most lát engem okkal tehetné fel a kérdést, hogy mit is csinálok éppen?!
Egészen konkrétan az irodaház melletti kávézóban ülök és nézem ahogyan az öcsém szemtelenül adja önmagát a közös féltestvérünknek. Azonban, hogy ez megnyugtat vagy inkább bosszant határozottan az utóbbi lenne a válaszom. Én is itt ülök ebben a kávéházban de szándékosan olyan asztalt választottam ami nem az övé - ami nem Destiny-é -. Nem akartam beszélni vele, nem akartam szóba elegyedni vele, nem akartam megtudni róla többet és úgy összességében megismerni sem szerettem volna. Tudom, hogy őrültség de valahol a szívem mélyén Őt hibáztattam azért amiért az apánk így becsapott minket. Ez persze irracionális és én is tudom, de mivel apánk meghalt így nem volt kit okolni a sok hazugsága miatt csak azt aki itt maradt. Sajnos vagy nem sajnos, Ő az aki itt maradt. Az asztalok között észreveszem ahogyan a gyönyörű feleségem felém lépdel majd arcon csókolva helyet foglal velem szemben. Őt nem avattam be abba, hogy pontosan ki is ez a lány, de szerintem ezzel még rá is érek.
- Az öcsédet láttam a túloldalon ülni? - kérdezi egy édes mosoly kíséretében
- Igen. - felelem tömören mert felnézve azt látom, hogy Destiny a mi asztalunkra figyel és nagyon csúnya pillantásokat lövell Dawn felé. Értetlenül állok a dolgok előtt de tudom, ha rákérdeznék akkor azonnal gyanúba keverném magam így inkább befogom a számat.
- Szemtelenül flörtöl azzal a fiatal pincérlánnyal. - suttogja viszont odanézve tökéletesen tudom, hogy miért is gondolja ezt. Az öcsém valamit éppen mond a nővérének mikor Destiny hangosan felnevet. Csodaszép és magával ragadó csilingelő nevetése van. Ezt biztosan nem az apánktól örökölte.
- Nem hiszem, hogy flörtölnének. Csak hozzá a szokásos, barátkozós formáját. - ennyit mondok összesen Dawn-nak mert ennél mélyebb magyarázkodásba nem vagyok hajlandó belemenni, hiszen, hogyan is magyarázhatnám meg, hogy az öcsém nem flörtöl csak kissé tolakodóan próbálja megismerni egy rokonát?! Sehogy... ismét.
- Carter mindenkivel tud barátságos lenni. De be kell ismerni, hogy ez a lány most legalább valóban nagyon szép. - vallja be és mintha az Ő hangjában is egy kis élt vélnék felfedezni. Nem ismerik egymást de már most utálja a feleségem a húgomat és ahogyan elnézem ez kölcsönös. Hihetetlen, hogy a nők milyen gyorsan meg tudnak utálni valakit.
- Igen az. - ezúttal nem a férfi beszél belőlem hanem a büszke bátty akinek van szeme.
Mikor Dawn is megkapja a saját kávéját van időm egy kicsit alaposabban is körülnézni ezen a helyen. Nem kell sokáig nézelődnöm , hogy megtaláljam amit keresek. A testőr akit felfogadtam ott ül a szemközti sarokban szintén egy olyan asztalnál ami Destiny-hez tartozik és az arckifejezéséből arra tudok következtetni, hogy elég közel van ahhoz, hogy pontosan hallja mit beszélget egymással Carter és Destiny. Ugyanis néha mikor odanézek akkor csak azt látom, hogy az Ő arcán is pontosan olyan bárgyú vigyor ül mint az öcsémén.
Nem tudom mi lesz Destiny és az én kapcsolatommal. Nem tudom , hogyan fog alakulni Destiny és Carter kapcsolata. Nem tudom, hogy Destiny és Dawn miért utálják egymást már most. Azt sem tudom, hogy a testőr miért vigyorog olyan közvetlenül a húgomra.
Egy csomó rejtély övezi azt a személyt akit a legkevésbé szeretnék megismerni azonban úgy néz ki, hogy muszájlesz....
