Destiny

Collins - Napjainkban

Hangos sóhajtással érek be a lakásba és dobom le a cuccom az ajtó melletti kis asztalra. Fáradt vagyok és pihenni szeretnék azonban tudom, Pandora lassan felkel azért, hogy a nappali műszakjába induljon ezért a konyhába sétálok és kávét főzök neki, hogy legalább valaki reggele jól induljon. Vágyakozva nézek én is a sötét italra amiből szívesen innék egyet de tudom, hogy akkor nem tudnék aludni és a munkában hasznavehetetlen lennék. 

- Itt az én kedvenc táncoslányom! - kiállt egy hangosat a lakótársam és egyben a legjobb barátnőm mikor a konyhaajtón belépve a kávéjával találja szembe magát.

- Már nem sokáig.- emlékeztetem mert alig merem elhinni, hogy végre ott hagyhatom azt az undorító munkát amibe anyukám halálakor kényszerültem bele. 
Anyukám rákos volt és sajnos már túlságosan késő volt mikor ezt észrevették nála az orvosok. Sosem éltünk úgy mint akiknek sok mindenük van amit a tejbe tudnak aprítani azonban még a legszűkösebb napjainkon is támogattuk és szerettük egymást. Apám nem volt. Legalábbis én nem ismertem és bármikor kérdeztem anyukámat róla akkor Ő csak annyit mondott, hogy az egyetlen hiba volt az életében amit nem bánt meg mert hiszen így az élete része lettem én. Ennél többet sosem volt hajlandó elárulni de nem is kérdezősködtem hiszen felesleges lett volna. Anyukám rettenetesen makacs volt. Ha valamit nem akart elmondani akkor azt senki nem tudta kiszedni belőle így egy idő után én is feladtam a kérdezősködést hiszen minek keressek valakit aki soha az életemben nem volt kíváncsi rám. 
Mivel nem éppen a legjobb anyagi körülmények között éltünk muszáj voltam olyan munkát vállalni ami gyorsan fizet és sokat. Anya gyógyszerei drágák voltak, főleg a fájdalomcsillapítók. Ha pedig bármelyik is kimaradt olyan elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy inkább a halálért könyörgött, nem pedig az életért. Fájt látnom a szenvedését így azonnal lépnem kellett. Tudtam, hogy az iskolát be tudom fejezni levelezőn is vagy éppen csúsztatni is lehet de a várakozás most nem volt opció a mi helyzetünkben.
Nem messze volt egy éjszakai klub ahova éppen táncoslányt kerestek. Nem a legvisszafogottabb vagy a legerkölcsösebb munka de sajnos szükség helyzetek, szükség megoldásokat követeltek. 
A táncolás veszélyes egy ilyen helyen mert mindig van olyan férfi aki azt hiszi, hogy bármit megtehet velünk mert nekünk az a célunk, hogy Őt boldoggá tegyük ami részben igaz is, hiszen azért vagyunk ott, hogy szórakoztassunk de mint mindennek ennek is megvannak a határai. Viszont ha nem nézzük azt,hogy milyen veszélyes a munka akkor már csak azt kell nézni, hogy milyen gyorsan fizet és sokat. A borravalót is mindig megtarthatják a lányok szóval igen, kezdtünk egyenesbe jönni. Tudtam fizetni anya gyógyszereit, a lakás kiadásait és még ha csak egy minimális összeget is , de félretenni is tudtam. 
Volt egy pillanat mikor azt hittük, hogy anyukám gyógyulni kezd. Mereven elutasította a kórházi ellátást. Otthon akart lenni és tényleg úgy nézett ki mint aki egyre jobban van. A gyógyszerek nagyon jó hatással voltak rá és a közérzetére is. Azonban hamar kiderült, hogy egy csak a vihar előtti csend volt. Éppen hazaértem mikor magához hívott az ágyához, jó hangulatban volt és ezt látva boldogan mentem hozzá. Megfogtam a kezét és éreztem, hogy mennyire hideg, kérdezgetni kezdtem, hogy mire van szüksége, mit tehetek érte, de Ő csak annyit kért, hogy fogjam meg a kezét és üljek mellé egy kicsit. Akkor mondta el nekem, hogy én voltam az Ő napsugara, én voltam a fény az életében és, hogy mennyire sajnálja, hogy ilyen hamar itt kell hagynia. Megmondta, hogy mennyire szeret és mennyire hálás amiért magamat és a szabadságomat feláldozva még meghosszabbítottam egy kicsit az életét. Én csak fogtam a kezét és rá voltam borulva  a hasára és zokogva közöltem vele, hogy én is mennyire szeretem Őt. Egy rám villantott lágy mosoly után pedig örökre lecsukta a szemét. 
A félretett pénzemet elvitte a temetés. Mindenből azt szerettem volna megadni neki amire vágyott. Így ismét ott voltam ahol a part szakad. A munkát nem tudtam otthagyni, a lakást pedig nem tudtam fenntartani és nem is akartam. Sajnos nem a szép emlékeket láttam már magam előtt ha beléptem az ajtón hanem az utolsó beszélgetésünket. A szerződést felmondtam és elköltöztem majd lakótársat is kerestem magamnak aki hamar a legjobb barátnőmmé vált. Tudta min megyek keresztül és támogatott amiben csak lehetett. Ő szedett össze a padlóról a rosszabb napjaimon és velem együtt tombolt mikor azt hittem, hogy jól érzem magamat. Hálás vagyok neki mert abban segített nekem amiben a leginkább kellett: a továbblépésben. 

- Igen, tudom. Nagyon büszke vagyok rád. - ránt vissza Pan hangja az emlékeimből. Már nem sok van hátra. Még két éjszaka és ott hagyhatom a klubbot. Persze jó volt a fizetés de ez már nem minden. Rájöttem, hogy mikor eljön az életem a vége akkor a pénz mit sem fog számítani már, de az emlékeket és az élményeimet senki sem veheti el tőlem. Most már van félre tett pénzem és bár az édesanyámat ez sem tudja visszahozni éppen ez a szomorú igazság segített rádöbbennem , hogy kezdhetek mást is az életemmel mint a táncolás és fogok is. 

- Köszönöm. - mosolygok Pandora felé aki szépen lassan kisétál a konyhából, dolgozni megy miközben én magamban maradok a gondolataimmal. A szobámba sétálok ami teljesen más mint az eredeti szoba volt. Most már gyönyörű bézs festést kapott, a bútorok mindenhol fehérek, az ágyam pedig hatalmas amin minden plüss és baba kék. Jóleső érzéssel tölt el mikor a saját kis odúmba jöhetek és csak magam lehetek. Felnyitom a laptopom tetejét majd a levelezésembe lépek, hogy még egyszer megnézzem a levelet amit kaptam. Olvasás közben elmondhatatlan büszkeség fog el amiért sikerült elérnem valamit ami több mint egy night club. Felvételt nyertem abba a kávéházba ami a városközpontban van. Igaz, hogy a városközpont a lakásunktól nagyon messze van és rengeteg időmet el fogja vinni az utazás de vígasztal a tudat, hogy ez remek tanulási lehetőség számomra, emellett feljebb küzdhetem magam a szamárlétrán és ráadásul még nem is leszek egyedül. A kávéház szinte közvetlen Pandora munkahelye mellett van aki a Doherty irodaházban dolgozik.
Olyan sokszor és sokat mesélt már róluk nekem, hogy nagyon remélem egyszer majd személyesen is láthatom a híres Doherty családot még ha csak messziről is.

Viszont ekkor még nem tudtam, rám mennyire igaz lesz az a mondás,  hogy " vigyázz mit kívánsz"....