A hundred reason

2.rész - " Sötét és rideg. "

Linda szemszöge

Amint fülembe érkezett a hír, miszerint keresztlányom autóbalesetet szenvedett, azonnal csomagolni kezdtem. Tudtam, hogy a bátyámnak szüksége van rám, ahogyan a feleségének is. Mindig én voltam a család támasza a legrosszabb időkben. Jelenesetben teljesen megértem a két csalódott szülőt, hisz az én lányom is hasonló karambólban vesztette éltetét. Csak remélni tudom, hogy a sors nem ismétli meg önmagát ezen a szegény lányon.

A leghamarabb induló repülővel utaztam Párizsból egyenesen Canadába. Próbáltam a legfontosabb dolgaimat bedobálni a bőröndömbe, hisz tudtam nem több időre utazok oda. Természetesen ameddig szükség van a támogatásra, addig ott maradok, és segítek de nem szeretnék hónapokig a nyakukon élni. 

Az út több mint két órás volt, miközben a feszültég egyre inkább eluralkodott rajtam. Minél közelebb volt a kifutó, annál idegesebbé váltam. Nem tudtam mire számítsak, mekkora a baj, vajon túl éli-e? Esetleg maradandó károsodása lesz? 

A járat hamarosan a földre ért, és az elsők között tudhattam magam, mint leszállót. Nagyokat lépdelve közelítettem meg a csomagjaimat, amik már a szalag a végére érkeztek. Felkaptam azokat, majd az egyik szabad taxist leintettem, és gyorsan hadartam el a kórház nevét.

Mivel a repülőtér a város szélén volt, így egy negyed, vagy félórás utazásba telt mire eljtutottam a helyszínre. Megérkeztemmel kapkodva nyomtam a sofőr kezébe a pénzt, és motyogtam egy "köszönöm" -öt. A recepcióra beérve a pultra támaszkodtam, és vártam egy nővért, aki áttudja adni az információkat.

"Elnézést, tudna segíteni?" Kapkodom a levegőt, míg a nővérke nem zavartatva magát, folytatta a megkezdet társalgását. "Elnézést, tudna pár percre rám is figyelni?" 

"Miben segíthetek, hölgyem?" Sétált vissza a pult mögé. 

"Egy lányt keresek, ma reggel hozták be a kórházba, autóbalesetet szenvedett." 

"Esetleg a nevét megtudhatnám?" 

"Cathy. Cathy Lynwood. Fekete hajú, kék szemű 18 éves lány."

Lassan gépelte be a páciens nevét a gépbe, és görgette végig a reggel érkező betegeket. Az órámra pillantottam, hiszen minden perc számított. 

"Áh, igen, megvan. Második emelet 116-os szoba." Mosolygott fel. 

"Köszönöm." 

A lifthez siettem, és ahányszor csak lehetett, nyomkodtam a gombot, hogy a felvonó gyorsabban érkezzen le. Amint kinyílt a fémes ajtó, már indultam volna be, de több mint 5 ember szorongott a pici helységbe, így inkább a lépcsőház felé vezettem újból utam. Szerencsére az a két emelet nem volt annyira hosszas lépcsőzés, így hamar fenttudhattam magamat az emeleten. Az ajtót becsuktam magam mögött, és ekkor pillantottam meg a szoba előtt álló bátyámat és feleségét.

"Hogy van?" Tettem fel a sablonosnak tűnő kérdést. 

"Nem tudjuk, az orvos még nem jelentkezett, viszont nekem most haza kell mennem, mindent szanaszét hagytunk, ne haragudjatok." Válaszolta Patricia, majd magunkra hagyott bátyámmal. 

"Hamar ideértél." Törte meg a kínos csendet.

"Tudod, hogy a lányom elvesztése után csak Cathy maradt. Úgy szeretem, mint a saját lányomat. Szeretném, hogyha minden rendben lenne, nem érdemelné meg a halált."

"Ne is beszéljünk erről, túl éli. Erős lány, és okos is. Nem adja fel." Szólt fel aggódóan.

Percek teltek el, és tehetetlenségünkben fel-le járkáltunk a folyosón. Néha megállapodtam egy széknél és egy pohár kávéval, míg Danial a falnak dőlve piszkálta kezét.