Sziasztok! Kivételesen előre írok nektek, de csak egyenlőre annyit, hogy kicsit átcseréltem a szereplő felosztást, szóval ha megnézitek a " cast " -ot, láthatjátok, hogy már más lány játsza a főszereplő lányt:)
" A fájdalom nem múlik el,
csak idővel a részeddé válik. "
Futottam, persze nem gyorsan. Tudtam, hogy utánam jött, hallottam ahogy a már majdnem megkeményedett hó ropogott cipője alatt. A park csendbe burkolózott, így pusztán a néhai kuncogásom, s levegővételem hallatszott.
A hosszas futás végett megálltam, hogy egy kifujjam a levegőt; mi tagadás, Harry elég sportos lehetett, hisz biztosan nem állt meg egy percre sem. Végig mögöttem lépkedett. Persze könnyű dolga volt velem, mivel nem futottam elég gyorsan, hogy lehadjam. A térdemre támaszkodtam, majd a hirtelen örömöm mintha szárnyra kellt volna, azonnal elszállt. Boldog voltam, egyrészt azért, mert Harry eltudta felejtetni velem, hogy nem látok. De amint újra és újra tudatosult bennem, ahogyan újra csak az előttem lévő sötétségre gondoltam, s figyeltem egyre inkább elszomorított. Fájdalmasan fújtam ki a levegőt és próbáltam elfojtani az előtörő könnyeket. De tudom, ez lehetetlen.
A gondolkodásomat egy hirtelen csapódás zavarta meg, majd a hideg. Nem törődtem azzal, hogy a hó utat teremt magának a kabátom alá, helyette csak lehuppadtam a földre.
"Hé" Sietett felém Harry, amint észre vette, hogy mitsem törődtem tettével. "Mi a baj?"
"S-semmi." Tagadtam. Nem akartam, hogy megint csak az én problémáimmal foglalkozzak. Mindenkit csak terhelni tudok a bajokkal, és tudom, hogy nekik is van.
"Ha nem lenne semmi, akkor nem ülnél itt, a hideg hóban és zokognál?"
"Nem zokogok." Álltam ki magam mellett.
"Akkor sírsz, így jobb?"
A fejemet elfordítottam, majd kisebb gondolkodás után lehámoztam karját magamról, felálltam, próbáltam vissza andalogni az intézetbe.
"Most meg hová mész? Nem mindenre az a megoldás hogy menekülsz." Szól utánam.
"Igazad van! Nem megoldás, hogy menekülök, viszont egy darab megoldás sincs! Had tegyem azt amit akarok, legalább is azt, amit tudok. És most engedj, jobb lesz, ha egyedül maradok egy kis időre. Nem terhellek le a bajaimmal, elég nagy teher számomra." Vágtam vissza már-már kissé dühösen. Értelmetlen talán, hogy szavain ennyire is kitudtam akadni, de abban a pillanatban sokkalta de jobban elfoglalt a saját bajom, mint sem hogy vakon a hóban futkorásszak. Nem tagadom, eleinte jó ötletnek tűnt, de csak addig, míg eszembe nem jutott minden. A baleset, a fa, a hó. Furcsa irónia, hogy abban a veszélyes dologban nevetgélek, ami miatt egyrészt így jártam. Undorodom mindentől, ami csak eszembe juttatja.
Hallottam, ahogyan a nyomomban van, ahogy egy tapottat sem mozdul. A még szinte bejáratlan hó ropogott a talpunk alatt, az egész környéket csak ez a hang töltötte be. Mentem előre, fogalmam se volt, hogy hova, csak mentem és mentem. Pár lépéssel később megragadta a karomat, majd visszarántott.
"Eressz!" Súgtam.
"Rendben, csak aztán ha elindulsz, bene verd a fejedet a fába." Mondta gúnyosan.
A karom fogását nem fejezte be, inkább húzott maga után, hogy bevigyen. Éreztem, ahogyan a forró benti levegő megcsapja arcomat. A kabátomat segített levenni, majd újból megragadott és tovább vezetett.
ESTÁS LEYENDO
A hundred reason
Fanfic" Szeretetre éhes, fél, menekül és vár. " Egy reménytelen szerelem története két megrázkódott lélek között.
