Leyla és Scott Meyer olyan mint tűz és víz. Ellentétek, mégis az első találkozástól kezdve vonzódnak egymáshoz. Ezt a perzselő szenvedélyes vonzalmat nem tagadják, inkább bátrabban közelednek egymás felé. A szerelmük végzetes és viharként tombol köz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ma este kifejezetten meleg volt. Hiába nyitottam ki az ablakot, és hiába vettem fel egy rövidnadrágot, a szellő mentes levegő mindenhol ott volt. Annyit tudtam még tenni, hogy felkötöttem a rövid hajamat. Felvettem egy papucsot és úgy sétáltam ki a szobámból. A villanyokat apa már lekapcsolta. Egy pillanatra megtorpantam Scott szobája elött. A kezemet a kilincsre tettem, de nem mertem benyitni. Ma egésznap kint volt. Sokat beszélgettünk, de annyira elfáradt, hogy miután megcsinálta a ház körüli munkákat, elment aludni. Ezért jobbnak láttam azt, ha nem zavarom őt. Lesétáltam a konyhába, töltöttem magamnak narancslevet, megittam majd, kilöktem magam előtt az ajtót, de nem várt meglepetés fogadott engem. A régi tornácon terpeszkedő hintaágyon az apukám ült, a kezében egy sörös üveget tartott. A sör már félig volt az üvegben. Apa annyira a gondolataiba volt merülve, hogy észre sem vette azt, hogy mellette ácsorogtam, még a szemöldökömet is összeráncoltam. Apa soha nem szokott inni, mintha szomorú lett volna, mintha bántotta volna őt valami. Ritkán látni őt ilyennek. Általában mosolyogni szokott, de mintha ma este tartalékolná az erejét. Amikor felém fordította a fejét, egy apró könnycseppet törölt le a szeme sarkából. Egy pillanatra úgy csinált, mintha csak valami belement volna a szemébe. Még motyogott is mellé valamit. De nem. Apa kifejezetten szomorú volt. A teste megfeszült ahogy letette az üveget a lába mellé, hátra dőlt, és a halántékát masszírozta. Egy hosszú ásítás is elhagyta a száját. Leültem mellé és felé fordultam.
- Nem szoktál inni apa - egy kicsit aggódva pillantottam rá. A szeme alatt karikás volt a bőre, az ujjával a karikagyűrűje régi helyét piszkálta. Erőltetett magára egy mosolyt, a fejét halványan megrázta, mintha azt mondaná, hogy semmiség. Mintha elakarná űzni a gondolatait. Mintha felborult volna a megszokott, nyugodt lelki világa.
- Nekem most ehhez van kedvem Leyla - nézte, ahogy az egyik pásztorkutya a lábára hajtja a fejét, és nagy gombszemekkel pillant fel rá. Apám lehajolt, hogy megvakarja a kutya fülét, aki heves farkcsóválással köszönte meg a gesztust. - Szeretek itt élni. Itt vannak az állatok és a természet. De mindig fog valami hiányozni az életemből - a száját szomorúan elhúzta, úgy nézett rám. Talán tudtam azt, hogy mit szeretne mondani. Ismertem apát. A lelkét, a szívét. Tudtam, hogy mi teszi őt boldoggá, esetleg szomorúvá. Láttam már őt a jobb napjain és a rosszabb napjain.
- Anya - suttogtam könnyes szemmel. Anya és apa elváltak. Csak annyit tudok, hogy az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek. Emlékszek azokra az időkre, amikor a szobámban aludtam és minden éjszaka hangos kiabálásokra ébredtem fel. Még mindig emlékszek anyahangjára és apa kétségbeesett válaszaira. Még mindig emlékszek arra, hogy apa sokszor a kanapén aludt. Csak egy pokróc volt rajta. Akkor mindig levittem hozzá egy vastagabb takarót. Soha nem kérdeztem meg anyától, hogy miért váltak el apával, mert tudtam azt, hogy a döntés fájt anyának. Igazából egyáltalán nem volt önmaga, miután apa elköltözött tőlünk. Anya szinte szellemként járt a házban. Keveset beszélt, és sokat aludt. Mintha az alvás elvenné a szívfájdalmát. Volt, hogy nem volt otthon ebéd. Mégsem hibáztattam anyát. Mert a házasága ment tönkre. Akkor elég volt a baja. A többit én megoldottam.
